A toll

Van olyan, hogy az emberből kikívánkozik valami, de egyszerűen képtelen rá. Néha, egy-egy csendes pillanatban, mikor összeszedi a gondolatait, fantasztikus képek jelennek meg. Gyönyörű történetek, varázslatos világok. Ott és akkor a zöldellő dombokon megállnak a fűszálak. A szél sem fúj. Mély csend honol. A kis út csak úgy kanyargózik, senki és semmi nem figyel rám. Jó ott lenni. Szeretem. Talán azért is, mert áll minden, nincs rohanás, nincs zaj és nincs csend. Minden, mi körülvesz ismerős, megszokott, és szeretnivaló. Van olyan, hogy belülről feszít ez, ami kikívánkozik. Ilyenkor eszembe jut egy lány, amint azt mondja: "Egyedül utazni kihívás. Csak te vagy és te. A félelmeid és az erősségeid, aztán ezek jól összevesznek benned olykor. A lényeg, hogy jól gyere ki belőle." Még ha nem is tudok elmenni sehová, ilyenkor utazom igazán. Vannak akik fejben élnek, de a legszebb életek úgyis fejben dőlnek el. Mert az a dolgunk, miután megszülettünk, hogy éljünk. Semmi más. Nagy tudósok, teológusok törték már ezen saját és mások fejét. A másokét rendszerint befelé. Nem fontos. Egyszerű az élet értelmének a válasza. Az élet értelme maga az élet. Ugye milyen könnyű. De elkalandoztam. Szóval ott állok én. Egyhelyben, és utazom közben, egyedül, önmagammal. Tudom, hogy ezt meg kell mutatnom másnak is. Muszáj! Nem lehet mindez csak az enyém, az nem lenne fer. De kinek mutassam? Hogyan? Hová?Tollat veszek a kezembe. Papírt, tintásüveget. Minden szépen rendben van. Lássunk hozzá hát.Beletört a toll. Nem csak a hegye. Minden. A tinta kifolyik. Mint egy óriás amőba, egy fehér vérsejt, lassan kúszik végig a papíron. Felzabálja azt a pár leírt szót. A világ saját immunrendszere reagál a gondolataimra? Még nézem a fekete tintát, amint bevégzi dolgát, és böfögve vigyorog rám, szétterpeszkedve. "Jól esett mi? Te rohadék." -gondolom. Nem baj, nem fog ki rajtam, újabb papírt veszek. Behunyom a szemem, hogy jobban lássam azt amit mindenképp meg kell osztanom. Óriásit csattan a fülem. A dobhártyám beszakad, zúg minden, és sípol zakatol visít, vinnyog. Ez már nem utazás! Ez kérem... ez zuhanás! Kinyitom a szemem. Körülnézek. "Eddig minden rendben, na nem baj, próbáljuk meg még egyszer." Nincs menekvés már onnan. A dombokat lebombázták, a fű lábra kelt, és mint megannyi öldöklő bogár ellepi a házakat, szinte semmit nem hagyva belőlük. Elszédültem. Valami nincs jól! Van olyan, hogy az emberből kikívánkozik valami, de azt nem lehet, vagy nem szabad még akkor és ott odaadni. Van úgy, hogy éveket kell várni, de mindenképp egyszer megint csend lesz, mikor behúnyom a szemem, és csend marad akkor is, mikor már leírni készülök. Akkor majd odaadom. Majd megfogja két kezében, mellére szorítja, és már soha nem engedi el. De addig még pár vihar lesz majd csendes éjszakák után. 

Fordítva

December.

Ha azt mondom neked, hogy áthazudtam egy életet, úgysem hiszed el nekem. Pedig talán ez lenne az egyetlen igaz mondat, amit hangszálaim kipréseltek magukból. Látom arcvonásaid rengését. Az orrod nem tudja elhallgatni meglepődésed. Ne bámulj! Le kellene köpjelek! Miért is ne. Sőt egyenesen pofánváglak. Te meg zokszó nélkül fogod tűrni! Mindegy, inkább mesélek neked. Emlékszel, mikor egyik reggel találkoztunk? Bennem még fortyogott az alkohol bűze. Fogalmam sem volt, hogy a lányt hogy hívják. De nem is érdekelt. Csak kihasználtam úgy is. Röhögtem rajta, hogy milyen kis naív. Kellett neki úgy berúgni. Igaz, bennem is volt pár légkör. Te meg csak szidtál, be nem állt a szád. Emlékszel arra a reggelre? Akkor bírtam az arcod. Még... Igazából azóta sem változott semmi, csak már unlak. A legszarabb az egészben, hogy nem tudok megszabadulni tőled. Akármennyire is szeretnélek végre letudni, elhajtani az életemből, te mindig visszajössz, mint egy rossz arcüreggyulladás. Krónikusan utállak! Ismételten megvetlek... No, nem fogok ilyen lenni végig, csak ahányszor itt látlak előttem, felfordul mindig a gyomrom. Az első érzésem a hányinger. Mindegy. Sztorizzunk. Volt egy olyan alkalom is, mikor valami okosak megetették az agyammal, hogy te vagy a legfontosabb számomra, én meg hittem. Hittem mint egy kis tini. Akkor nagyon akartalak. Lehet, hogy csak azért, mert meg kellett felelni az elvárásoknak. Mindegy. Már nem számít. Már semmi sem baj. Mindenek ellenére volt egy szép napunk. Én szerettem azt a napot. Igaz, akkor többen voltunk, de te csak engem bámultál, és annyira lágy volt a nézésed. Megértés és akarat tükröződött belőle. Volt az a hülye zongora is. Istenem... mennyire nem vagyok tehetség. Vertem a billentyűket neked. Rongyosra játszodtam az egyetlen dalt, amit ismerek, valami szamárinduló, vagy mi a címe. Te pedig csak nevettél, kacagtál. Csengett belé az egész környék. Már attól féltem, hogy átjönnek a szomszédok. Akkor egyetlen egyszer éreztem, hogy szeretlek. És akkor is hazudtam neked. Visszakérdeztél, én meg azonnal letagadtam mindent. Kár volt. Azt az egyetlen pillanatot sajnálom. Most, hogy belegondolok, nem is volt egy egész napunk. Csak az a pillanat. Kár érte.

Tudom, most azt kérded magadban, hogy miért vagyunk itt. Mit akarok, és miért sértegetlek, szívom a véred, mint egy hivatásos vámpír. Unatkoztam. Ezért van mindez. Unalomból.

Január.

Nem kell nekem senki. Igaz már rég nem láttam, de nem kell nekem senki. Megvagyok én egyedül is. Sőt! Ha jobban belegondolok, ha nincs itt, akkor legalább nem leszek kitéve a fájdalomnak. Sebezhetetlen vagyok, és összetörhetetlen.

Február.

Nem értem hova lettél. A tegnapig nem láttalak, egy csomó idegen vonult el mellettem, de még csak rám sem néztek. Kicsit ártott a hiúságomnak, nem mondom.... Te pedig felelőtlen vagy. Itthagytál magamra, én meg gondoljak amit akarok.

Április.

Kérlek ne menj el. Tessék! Hallottál könyörögni! Félreteszem a büszkeségem, és megalázkodom előtted. Csak ne menj el többet. Még arra is hajlandó vagyok, hogy kijelentsem nem tudok nélküled élni! Nem szólsz semmit? Nem baj, én megvárom.

Június.

Másfél hónapja magamnak beszélek. Kimondhatatlanul hiányzik. Az arca, a tekintete, a szemei. A mosolya. Istenem... ha csak még egyszer láthatnám... elmondhatnám neki, nem is, megmutatnám neki, mennyire más is tudok lenni.

Augusztus.

Fekete keretben a képe. Ez az utolsó emlékem róla. Bárcsak összetörne valaki. Miért kellett nekem a gondolatait is tükrözni. Így is volt elég a fején, én meg még azt is hozzá vágtam, hogy hazudtam. Dehogy hazudtam én. Én csak azt mutattam amit látni akart.

„Egy tükör naplója...”

Cím nélkül.

Ordított az az ördögi masina. Nem szerettem soha, ha valaki kitartóan hívott, mikor nem vettem fel a telefont. “Egye fene.” – gondoltam, és felvettem a készüléket. Úgy álltam hozzá, hogy majd jól letolom, bárki legyen is az. Először csend volt, majd recsegve egy távoli női hang szólalt meg. Semmi bemutatkozás, semmi halló. Csak úgy rázendített. Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen sokáig várt ezzel a hívással, és mennyire izgul. Szóval csak a szokásos. Kissé csodálkoztam az egészen, de végül engedtem, hogy hadd fejezze be a mondókáját, majd akkor szólok, hogy ez talán nem az a szám, amit hívni szeretett volna. Ő azonban nem fejezte be, csak mondta, mondta. Az elején nem is figyeltem rá, aztán kis idő múlva megütötte a fülem pár apróság, amitől izgalmas kezdett lenni a beszélgetés. Beszélgetés? Monológ. Olyan tényeket tudott, amit senki más. Olyan titkok birtokában volt, amiket még talán és sem tudtam magamról, vagy ha igen, akkor jó mélyen elástam. Majd csengettek az ajtón. Nem tudtam mitévő legyek. Fogtam hát a telefonkagylót, és valahogyan kihúztam a kábelt az ajtóig. Kinyitottam nehezen, és ott állt egy nő. A hangja kétszeresen visszhangzott, a fülemben. Akkor jöttem rá, hogy az a személy áll előttem, aki a hívást kezdeményezte. Megpróbáltam letenni a készüléket, de megfogta a kezem, és nemet intett a fejével. Zöldes-kék szeme csak úgy nézett belém, hogy az már perzselte a koponyám belső felét. Lüktetett minden ideg a fejemben. Ki ez? Mit akar? Megfogta a kezem, és akkorát lendített rajtam, hogy a szoba egyetlen elmosódott gömbbé olvadt össze. Orrcimpája remegett az izgalomtól, és a mosolya amolyan féloldalas volt. Lehajtottam a fejem. Nekem ezt nem szabad. Csak erre tudtam gondolni. Nekem ezt nem szabad. Igazából nem volt oka annak, hogy miért ne lehetne szabad, csak éreztem. Ekkor odahajolt, és halkan a fülembe súgta, hogy: „Dehogynem szabad, sőt, kell!” Kellettem neki. A szentségit! Hiszen én még senkinek nem kellettem ennyire. Mire észbe kaptam egy rikító karnevál közepén voltam, a körhinta széke kihajított, bukdácsolva repültem át a hullámvasútra. Egyszerre éreztem hányingert, és izgatottságot. Már rég nem volt ruha rajtam. Ott álltam előtte teljesen meztelenül. Szemérmesen mustrálgatott. Engem nem zavart a helyzet, sőt. Tudtam, hogy a hullámvasút után jön a fáramászás, majd a falramászás. Jött a tivornya, a kétszemélyes orgia. A járókelők meg-megálltak, és tapsoltak örömükben. Olcsó művészek karikatúrákat árultak rólunk. Véget nem érő száguldás vette kezdetét. Ezerrel téptünk az autópályán. Közben keveset beszéltünk, szájam elzsibbadt a csóktól. Izmaim fájtak az izgalomtól. A fülem sípolt, és a szívem már csak hírből ismerte a ritmikus dobogást. Szerelmi vallomások ezrei hangzottak el. Dörögtek az ágyúk veszettül, és beborult az ég.

Majd szemembe nézett újra. Zöldeskék szeme volt. Letette a kagylót, és először nem visszhangzott a hangja, mióta ismertem. Két kezével megfogta a fejem, és végül csak annyit mondott: „Téves kapcsolás.”

Azt hiszem szerelmes voltam.

Látomások.

Korán van még. Szétnézek a szobában, minden ismerős, minden a helyén. A megfelelő rumlinak is megvan a maga szerepe. Nem szeretem a rendet, olyan unalmas. Így, hogy a ruhák néha egy kupacban migrálnak egyik székről a másikra, jobban érzem magam. Van valami a mániákus tisztaságban, ami taszít, ahogyan az az ember is taszít, aki erre törekszik. Mintha csak folyamatosan arra törekedne, hogy az életében minden a helyén legyen. Jó volna felkiáltani, odaszólni, hogy:

 - “Ember… ne fáradj, nem lesz úgy, ahogyan szeretnéd…”

Néhanapján leltárba veszem ezt az én kis káoszom. Mióta is vagyok itt? Nyolc talán kilenc éve? Hosszú volt az út, és érzem, hogy még nagyon hosszú lesz. Olyankor szorongás lesz úrrá rajtam. Agyam hirtelen megtelik kérdésekkel, mint mikor egy víztározó átszakad, és a szomszéd falunak esélye sincs. Veszek pár mély levegőt, próbálom megfékezni az áradatot, de nem használ. Kész. A fogaskerekek beindultak, már nincs megállás. Hagyom, hadd pörögje ki magát az egész. Hadd fusson le a völgybe minden, akkor majd újra csend lesz egy darabig. „Jó lenne írni valamit. Már rég vettem tollat.” – ez fordul meg a fejemben. Átnyúlok az éjjeliszekrényre, ott mindig van papír, és egy írószer. Noteszem telefirkálva ötletekkel, azokat lapozom, de semmi érdemleges. Csak nézem az üres papírt, majd a sarokba vágom az egészet. „Kell a fenének most… most nem megy… rohadt életbe…”

Megint mérges vagyok magamra, így ébredtem, már álmomban elhatároztam, hogy ma aztán lehordom a fejem, és magamba kötök mindennel, amiben kicsit meg tudok kapaszkodni. Ezen szórakozom, cinikusan vitatkozom magammal, amikor csengetnek. „A fene jön ilyenkor?” 

Az előszobában, a tegnapi csomag még ott, bontatlanul. Még nem volt időm kinyitni. Igazából már egy ideje küldözgeti nekem valaki a csomagokat. Kis takaros dobozok, rajtuk a címem, de feladó sehol, az üresen van hagyva. Nem akartam még egyiket sem felnyitni egészen tegnapig. Tegnap érkezett a tízedik. Azt mondtam magamnak, hogy ha ez így folytatódik, akkor a tízediket, és csakis a tízediket kibontom. Nem tettem meg. Talán féltem attól, mit találok benne. Persze ráfogtam mindenféle ürügyre, hogy nincs időm, meg elfoglalt vagyok és ilyenek. Valójában frászom van ezektől a csomagoktól. Idegesítenek. Olyan rendezetten vannak a  betűk rajta, a ragasztószalag is milliméterre van vágva. Takaros. Túlságosan is az. 

Amint ezen gondolkodtam, résre nyitottam az ajtót. Persze, gondolhattam volna. Újabb csomag. Megint semmi feladó. A postás egy vak ember, sötétített szemüveggel, fehér bottal, és egy kézi szekérrel. Nem mond semmit, csak átadja a dobozt, bólint, és elmegy. Megszoktam már ezt a rituálét. Amióta elkezdtek érkezni a küldemények ez a pasas jár hozzám. Az elején kérdezősködtem, kíváncsiskodtam, de nem volt haszna. Átvettem hát ezt a legújabbat is, és a többi mellé raktam. A tízedik külön volt. Azt fel kellene bontani. Csak ott álltam egyik lábamról a másikra, és néztem a dobozokat. Mindenféle bélyeg volt rajtuk. A világ minden nyelvén szerepelt a „Légi postával” felírat. Légi posta… ezen mosolyogtam. Miért ne lehetne akár égi postának hívni, sokkal találóbb név. Felkeltette kíváncsiságom, mi lehet a tízedikben. Olyan erővel tört rám az érzés, hogy kezem-lábam remegni kezdett, hisztérikusan kerestem az ollót az éjjeliszekrényben. Nem találtam, hát feltéptem a ragasztót. „Miért pont a tízediket? Miért nem veszem sorba? Nem, nem, így kell ez legyen. Ezt bontom fel! És csak ezt!” –gondoltam. Már átverekedtem magam az első adag kartonon, mikor kezdett kibontakozni egy fénykép. Diákéveim idejéből való. Rajta volt az egész „csapat”, emberek, akikről nem is tudtam, hogy léteznek-e még egyáltalán. Mélázva néztem a fotót, sarkai helyenként kopottak voltak, egy-két arc kissé elmosódott. Visszafordultam, semmi más a dobozban. Minek kellett ekkora csomag egy nyavalyás fotónak? Fogalmam sem volt. Mire visszafordultam, megváltozott a kép, mindenki mellett egy feleség, egy férj, volt, akinek a ráncok meséltek az arcán, volt, aki szótlanul beszélt, volt, aki tettetett boldogsággal leplezte a bankkölcsönt. Ott voltam köztük, beszéltem hozzájuk, láttam magam amint jámbor óriásként bámulom a képet. Apró emberek lettünk ott bezárva egy kompozícióba. Mindenki egyszerre akarta mesélni mindazt, amit már régen el kellett volna mondjon. Mint egy osztálytalálkozó, vagy egy kocsmázás a bankett után, ahol mindenki önmaga lehetett újra. Régi szerelmek lobbantak fel, feleségek irigyelték féltékenyen a félszavas titkokat, kimaradt csókok voltak ellopva, ősrégi verekedés kibeszélve, sörrel koccintottunk, borral viccelődtünk, öleléssel köszöntünk. Majd elhalkult minden, mélységes csend lett, én meg tovább bámultam a régi kopott képet. Ekkor már nem bírtam magammal, ki kellett bontanom az összeset. Most akarom látni mi van a csomagokban, kideríteni ki küldte, honnan jött és hová megy. A legutolsót még félretettem, most már érkezési sorrendben kerültek kés alá. Ott volt minden. A születésemkor kapott karszalag, földre leesett vajaskenyér, az első nyakleves anyámtól, az első kézfogás apámtól, bakelit lemezek énekelték recsegve az LGT nagy slágereit, színházbérlet, zongoralecke. Egy csavar abból a padból, ahol az első csók elcsattant, kutyaharapások, félresikerült szeretkezések, szakítás levélben, szerelem rövid üzenetben. Versek, eldobott írások, félresikerült ötletek, füstbement tervek, tervezett füstök, vodka-narancs. Fontos emberek névjegykártyái, jelentéktelen bugrisok jókivánságai. 

A szoba megtelt, egy tűt nem lehetett leejteni. Orkánként kavarodott fel minden. Csak röpültek, forogtak, és én képtelen voltam lépést tartani velük. Iszonyatos fájdalmat éreztem gyomor tájékon. Túl sok ez. Ki akar ilyen tréfát űzni másokkal, ki ilyen szadista? Becsuktam az ajtót, kijöttem onnan. Csak néztem magam elé, szemeim fáradtak voltak, állkapcsom fájt a sok nevetéstől. Ekkor ott volt ő. Az utolsó csomag. Kibontottam. Hanyatt estem. Csinos lány mászott ki belőle, nem szólt egy szót sem. Csak hallgatott. Ha nyaggatni akartam elfordult. Hozzá akartam érni, elfordult, majd megfogta a kezem, és a derekára tette. Tánclépésekben közeledett, tangót járt velem, majd két lépés után ellökött. Szendén mosolygott, közben a bakeliten megszólalt a „Tango of madness”. Recsegett a hegedű, sivított a harmónika. Forogva léptünk vissza a szobába, ahol szédítő sebességgel még mindig köröztek a tárgyak, emlékek, arcok, világok, minden, ami én voltam. Villogó szemek meredtek rám, féltékenyen karmolni akarták a lány arcát. Kecsesen kitért ezek elől, csak lépkedett, háta egyenes volt, tartása tökéletes, szégyelltem, hogy mennyire elfelejtettem táncolni. Már nem szóltam semmit, nem is volt értelme. Néha rám nézett, majd hírtelen szendén lesütötte a szemét, közben magához húzott, ellökött, játék volt. Komoly játék, őszinte játék. Megállt a zene, csend lett, ő lépett még párat, pördült egyet, majd szépen mindent a helyére kezdett rakni. Egy-egy doboz megtelt, máshol a polcra kerültek tárgyak, mire feleszméltem minden a helyén volt. Továbbra sem szólt egy szót sem. Visszaültem a tolószékbe, éreztem, hogy nem megy már tovább a tánc, a lábaim újra nem tartanak, felsikoltottam, rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha meglátja a kerekeim. Nem, nem, ezt így nem lehet, nem szabad meglátnia. Hiábavaló volt minden aggodalmam, kezei már a szék fogantyúin voltak. Kitolt az előtérbe. Csak mosolygott,homlokomhoz szorította az arcát. „Elbújsz?”-kérdeztem.  „Aha.” –és még jobban megszorított. 

 Sütött a nap. Nyolc éve nem láttam a napsütést.

Sárkánymese.

Hol is kezdjem? Az eleje túl messze van, a kutya sem emlékszik rá. A közepébe belevágni olyan, mint a lecsóba csapni. A végét még nem tudjuk.

Mindegy.Ugorjunk egy kicsit azért  vissza az időben, egészen oda, ahol még fiatalemberként róttam a nagybetűs Élet útjait. Igen, szándékos ez a klisé. Mert ugye az… egy klisé. Hogy rójuk az utat! Mikor az ember érettségi környékére keveredik még a csapból is az folyik. A fotók hátára sokatmondó idézeteket írunk híres és kevésbé híres emberek szájából. Kölcsönvesszük a frappáns ötleteket, na, nem azért, mert nekünk nincs sajátunk, hanem mert az úgy hitelesebb, magasztosabb. Ha én mondom, hogy „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”,  akkor a kutya se hederít rá, de ha már két macskaköröm közé kerül, és utána Szilágyi neve, akkor az mennyivel hitelesebb. De nem erről akartam mesélni. Elkalandoztam. Szóval jártam ezeket az utakat, szépen betanult világban, kezemben egy használati utasítás magyar, román, angol, orosz és kínai nyelven. A vaskos könyv borítóján: HASZNÁLATI UTASÍTÓ AZ ÉLETHEZ. Másik kezemben egy nagy csomag lufi. Mindenikben nagy ötletek, álmok, vágyak és ígéretek. Mind-mind belefújva, szorosan elkötve, nehogy kiszökjön egyetlen is onnan. A lufi gumija még friss és rugalmas, még csak most szaladt le a gyártósorról. Lábamon egy nagy cipő, legalább három számmal nagyobb… férjen el bele rendesen pár kapca ha szükséges, meg amúgy is kényelmesebb így. Fejemen kalap, megvéd mindentől, tanárok fonták a tetejét, szüleim keményítették a karimáját, barátaim röhögtek rajta, ugyanakkor ők fonták a paszományt. Mellényzsebemben ott lapult a bokréta, melyet szerelmem lopott oda egy csókokkal teli este után.

Végignéztem magamon, meg voltam elégedve. Rendjén van itt minden. Egyvalami hiányzik csak, a köpönyeg. Hátha esni fog! Minden másé rajtam, ez az egy nem, ez az enyém, ezt én szereztem én varrtam, én szabtam, én foltoztam. Volt ezen a köpönyegen két óriási nagy zseb. „Sose lehessen tudni!” Még szükség lesz rá.

Pár év eltelt, újra végignéztem magamon. Minden megvan, minden a helyén, ügyesen, szépen, ahogy „illik”. Igaz a zsebbe már bekerült pár nagyobb kő, de csak azért, hogy ne lebegtesse olyan erősen szél esetén. Meg sem érzem, már megszoktam, sőt néha mutogatom is, mint jelét annak, hogy milyen körültekintő vagyok. Ilyenkor belekerül pár kavics ugyan és egy kis por, de a fenét se érdekli.Egy szép napon amint a teljes vértben vaskosan meneteltem nem figyeltem oda. Belerúgtam egy koldusba. Rá néztem, jót röhögtem. „Menj és kezdj valamit magaddal faszi…” –gondoltam magamban. Nem az első ember volt, akibe belerúgtam, nem is az utolsó lesz, tudattam magammal. Kissé büszke is voltam erre, lám, én vagyok az erősebb, ha én tudok elsőnek ütni.Újabb évek teltek el. Mit teltek? Rohantak! Repültek! Újra végignéztem magamon. „Eddig minden rendben…” –gondoltam. Csak pár ballon szakadt ki, de kit érdekelt, szar volt a latex, amiből öntötték. „Amatőrök bazdmeg, nem lehet megcsinálni rendesen, bezzeg ha az én kezembe adják nem lesz ilyen trágya meló belőle.”Egyszer csak amint megyek a szépen kitaposott úton, érzem, hogy valami nincs rendben, valami mintha húzná a bal oldalam. Túl sok a kő abban a zsebben? Mindegy, leszarom, előre! Léptem még egyet, összecsuklott a térdem. Valahogyan megtartottam az egyensúlyom, de valami nagyon nem volt rendjén. Féltem! Én még soha nem féltem! „A fasz kivan, nem fogok én itt rohadni!” Még egy lépés. Iszonyat hosszú volt. És nehéz lépés. Mintha csak egy évig tartott volna. Az agyam elborult. „Mi a szar ez? Na nem… még valaki meglátja, még valaki észreveszi!” Még jobban féltem. Remegett mindenem. Meleg érzés indult el a bokámból, felrohant a lábamon, fel, egészen az agyamig. Iszonyatos vihar kerekedett. Felkapott, forgatni kezdett, odavágott vagy kétszer. Éreztem, amint a lábamon reccsenve törnek a csontok. A kalap szétesett, a cipőm simán leszakadt a lábamról. Még egy széllökés, újabb tornádó. „Még több követ az isten verje meg!” Tömtem a zsebeim kövekkel, míg annyira nehéz nem lett, hogy újra a földre kerültem. Most jó. Igaz a fél lábamon állok, de így szép és jó. Ott van még a másik is, majd azt szépen odateszem, és úgy néz ki, mintha rendesen állnék. „Még több követ!” Beszereztem magamnak egy nagy hátizsákot, megraktam rendesen. „Így jó, így jó… semmi baj, semmi baj…” Ugrás be a kocsiba, fél lábbal tudok vezetni, és így már tuti nem fog semmi felkapni. Gázt neki! Minél gyorsabban megyünk, annál jobban vágjuk a levegőt! Mögöttem egy forgószél. Mint forró kés a vajon, vágott át az autón. Megálltam, behunytam a szemem és vártam. Felemelt, fejem úgy vágta oda az aszfalthoz, hogy eszméletem vesztettem. Fák következtek, ajtók, ablakok. A meleg jött a bokámból, fel az agyamig. Most már ott is maradt. Cibálta minden egyes idegszálam. Tépte, húzta. Kabátom leszakadt, bordáim átszakították a bőröm. Arcom ráégett a koponyámra. Éreztem, amint a meleg vér végigfolyik a lábamon. Egy deszka az ágyékomba fúródott. „A kurva életbe! Ez nagyon nem jó! Nem jó! Nem!” Ordítani kellene, de nem lehet, nem szabad, nem illik. „Valami gond van Tamás?” –hallok egy kérdést valahonnan messziről. „Á semmi, csak kicsit meghűltem azt hiszem.” Szétnyílt a föld, démonok másztak fel onnan. Féltem. Egyik a fejembe kapaszkodott, ismeretlen ősi nyelven igéket mormolt folyamatosan. Másik a testemhez simult. Bebújt a bőröm alá, belülről szívta a vérem. Végignyalt rajtam, egy pillanatra ránéztem. „A francba ez még tetszik is! Még! Még!” Újabb csapódás, újabb szilánkok, zaj és forgatag. A szél csak nem akar alább hagyni. Le van szarva! Most ez így jó! Óriási csattanás, földetérés. Meztelen vagyok. A kövek beágyazodtak a medencémbe. A démon fújja azt a kibaszott mantrát! A másik meg mit akar? „Rohadj meg! Mássz már le a testemről!” Kötök egy kötelet egy garázskapuhoz, ez majd megtart jól. Megfeszül a kötél! Felcsúszik a lesoványodott derekamon, megakad a nyakamon, érzem, hogy fojtani kezd. „Nem baj, legalább lecsendesedik a vihar…” A démon megvadul ettől. Felakadnak a szemei, a szél még jobban feszít, egyre csak hörgök. Már ordítja az igéket, egész lényében remeg, kitátja a száját, torka lángol, nyelve a szájamban van, csókolózik velem, a nyála égeti az ajkaim!Rámzuhan a garázskapu, elájulok. Mikor magamhoz tértem meztelenül feküdtem, szorongattam a kötelet, szerettem volna megmozdulni, de nem tudtam. Nagy nehezen lekínlódtam magamról a vaskos ajtót, kúszni kezdtem. „Valami gond van Tamás?” –hallok egy kérdést valahonnan messziről. „Á semmi, csak kicsit meghűltem azt hiszem.” Irtózatos csend lett ezután. Próbáltam lábraállni, de azok minduntalan recsegve összecsuklottak, kerestem a ruháim, a csomagom, a köpönyegem, a kalapom, bármi is legyen az, csak legyen. Megtapogattam a medencém, éreztem, amint azok a kövek csikorogva megmozdulnak, éreztem a súlyuk, éreztem a hideget belülről. Hátam felé tapogattam, egy nagy vaskeretes hátizsák volt rajta. Az is nehéz. Tele könyvekkel. Minden könyv minden lapján kívánságok, kérések, akaratok. Mellettük egy üres rubrika. Pár ki van pipálva, de nagyrészük még mindig üres. Felszólítások könyve. Kérések könyve. Illemtan. Hogyan kell! Hogyan nem szabad! – csak pár cím, ami a szemem elé került. És mély az a táska! Nem is gondoltam volna. Kerestem a két démont, de már csak az igék visszhangoztak csengőn a fülemben. A másik még egy forró kénkövet hagyott bennem. Égetett, de ki lehet bírni. Csak ne lenne ilyen büdös!Sötét lett… Minden fény kialudt, körülnéztem, semmit sem láttam. Volt valahol kézügyben egy hideg tárgy, megnézem. Öngyújtó! „Hűha, ez most jól jön!” Kis szikrákat szórt csak, gáz benne szinte semmi. Spórolva, kattogtatva, szikrázva kerestem az út peremén valamit, amivel egy nagyobb tüzet rakhatok. A sötét miatt hangokat hallotta, az agyam trükköket játszott velem. Képek, arcok ugrottak fel. Egyeseket ismertem, mások csak arra jártak. „Valami gond van Tamás?” –hallok egy kérdést valahonnan messziről. „Á semmi, csak kicsit meghűltem azt hiszem.” Jött pár arc, mosolyogva, édesen, aranyosan. Rám nézett, felemelte a fejem. Kis tündéri szemekkel kilopta belőlem legmélyebb titkaim, szerelmesen vigyorogtam. Majd elfordult meglátott valamit a sötétben, és kis szárnyakon tovaröppent. Kis csillámpor csíkot hagyott maga után. Próbáltam követni. Egy darabig szívtam a port magamba, de végül a sötétben valami vasrács-szerűségbe ütköztem. „Úristen! A gyújtó! Hol van?” Szemembe könnyek szöktek. Bőgtem. Nincs mivel világítsak. Arra gondoltam, hogy most egy szál gyufa is megtenné. 

Hetek, hónapok, évek teltek a sötétben, ekkor volt az, hogy visszagondoltam gyerekkoromra. Mindig is szerettem a meséket. Egyetlen bajom velük az volt, hogy mindig a kis királyfi kapja a kitüntetést, a felekirályságot, mindent. Én mindig azt képzeltem, hogy a sárkánynak járna. Már csak azért is, mert neki kellett őrizni a királylányt a toronyban. Évekig vigyázott rá, óvta minden rossztól, valószínű meg is szerette igazából, hiszen ismerte már minden szokását, nap mind nap figyelte, látta. Mégis mikor megérkezett egy kis szőke herceg fehér lovon, két mozdulat, tőr a szívbe, és már vitte is a hölgyet. Neki meg maradt az üres vártorony. Mosolyogva gondoltam vissza erre, hogy mennyire igaz. Nevettem magamon, hogy mindig a sárkánynak szurkoltam.Két három alkalommal belevertem a fejem, könyököm, lábam abba a fémes valamibe, amit rácsnak gondoltam. Volt időm kitapogatni a közvetlen környezetem, ismertem minden porszemet. Ahogyan ott kacarásztam a meséken és a gyerekkoromon, éreztem valaminek a lélegzését. Felnéztem. Egy sárkány volt ott. Nem rémültem meg. Inkább kíváncsi lettem.Leült mellém, rám nézett, és én kezdtem mondani. Mondtam, amíg csak szusz volt bennem. Mikor az elfogyott elaludtam, és másnap újra kezdtem. Nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Néha megrázta magát, pár pikkely ilyenkor a lábam elé hullott. Néha a hátára másztam, kissé felrepített, vagy odébb mentünk. Éreztem, hogy az út elmozdul alattam, de nem láttam. Túl sötét volt, hogy lássak is valamit. Néha kedvességből fújt egy kis tüzet, de csak óvatosan, nehogy megégessen. Volt hogy hónapokra eltűnt, olyankor csak egy szót mondott, hogy: „Várj.” Lassan megtanultam várni. Néha még érkeztek arcok a sötétből, kis csillámos szárnyakon. Hittem nekik. Elhittem mindent. Volt amelyik féltékeny volt a sárkányomra, mindenképp el akarta hitetni velem, hogy ő az. Elhittem. Mindent. Majd elfordította a fejét, észrevett valamit, amit én nem láthattam, és továbbrepült ugyanolyan kis csíkot hagyva maga mögött. Sárkányom ekkor már nagyon régen volt távol. Már elfelejtettem milyen is a bőre tapintása, a lélegzése. Ezért csak mentem a csík után majd megálltam. Irtózatosan húztak a kövek. Párat igaz sikerült kiszednem. A táskát is kivágtam már, pár könyv szétszakadt, csak lapok maradtak belőle. Még így is nehéz volt minden. Retinámra ráégtek az arcok, akárhányszor csak behunytam a szemem visszanéztek rám. Néha a sötétben is képzelődtem, míg újra éreztem a légzést. Tudtam, hogy itt van. Kerestem a kezemmel, majd egy nagy karmokkal teli pikkelyes mancsot találtam. Megnyugodtam. Rám nézett, egész közel jött, láttam a nyugodt szemeit, éreztem, amint óriási orrlyukain fújtatta a meleget. Kezembe adott egy doboz gyufát, az egyik szálat pedig meggyújtotta. Amint a fény pislákolt, siető alakokat láttam meg. Kerítéseket, szögesdrótokat, mögöttük pedig egy dombot. Oda kanyargózott az út. Volt az út szélén egy kis ház. Éreztem, hogy az Otthon. Tudtam, hogy oda kell mennem. Majd kialudt a gyufa. Kerestem a sárkányt, egy újabb szálat gyújtottam meg, de nem találtam sehol. Csak egy otthontalan idős ember pödörte a bajuszát közel hozzám, pár rácson túl. Ő volt az, akibe annak idején belerúgtam. Most hogy jobban megnéztem, emlékeztetett valakire. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ki lehet az, csak azt tudtam teljes bizonyossággal, hogy ismerem. A haja mint az enyém, csak kissé őszes.Köpeny volt rajta,foltos, kopott, de zsebek nélkül, mellényzsebében egy félig elszáradt csokor virág. Kalapja fonott volt, rajta paszomány. Cipője passzolt a lábára, kezében egyetlen könyv, oldalán kis tarisznya, egy pár lap kandikált ki belőle, rajta írás. Fényképeket nézegetett, és üdvözölte az arra járókat. Mindenki köszönt neki, sokan leültek mellé és elbeszélgettek vele. Amint néztem, egyszer csak felém fordította a fejét, és annyit mondott: „Most egyelőre nem lesz rám itt szükség, ne feledd, gyufát magad is képes vagy találni.” Ezzel felállt, és elindult. Amint távolodott még láttam, hogy kissé biceg, mint akinek régi törés forrt be. Beleveszett a kanyargós útba, még láttam amint odaköszön a ház irányába, melyet én is észrevettem.Leégett a gyufaszálam, újat gyújtottam, majd még egyet. Lassan elfogyott az egész doboz. De gyufát én is képes vagyok találni.

Folytatásos...

Nyolcadik felvonás.

Gyuri mélyet szívott a cigarettából, kissé elmélázott, látszott arcán, hogy már fáradt. Az emlékek sokasága mintha csak kiült volna homlokára. A ráncok kissé mélyebbek lettek, a kezét már nem tördelte olyan gyakran, szeme csillogott, szemöldökén egy pillanatra megállt a környező vonatok zaja. Igazából kérdezni szerettem volna, de tanácstalan voltam, annyi minden, annyi érzés remegett ott a levegőben, hogy az már szinte ijesztő volt. Összeborzongtam, átfújt a viszonylag vékony kabátomon a szél, mélyeket szippantottam a hideg éjszakából, szülővárosomra emlékeztetett. Kolozsváron eltunyultam, arra gondoltam. Megszoktam a meleget, a kellemes lágy napokat, valami bennem vágyott vissza a csípős csíki hidegbe. Van abban valami érdekes varázs, mikor nem fázol igazán, de a tested nem bír megállni a remegésből. Emlékeztem, amint törődő szülők leheletükkel melegítették gyermekeik kezét, amely megfázott a játszótéren, majd ez után a rövid kis kitérő után rohantak vissza zsibongva folytatni azt, amit épp annyi időre hagytak abba, hogy röpke kis melegedésre leljenek szeretteik ajkáról.
Furcsa nyugalom lett úrrá rajtam. Valahol az újdonsült, vagy inkább megtalált barátom történetének közepén izgalommal hallgattam mondanivalóját. Izgultam, számoltam, elképzeltem mindent, azt is, hogyan fog folytatódni. Lógtam a szavain, mint egy kis majom az anyja szőrén. Most már nem éreztem ezt. Tudtam, hogy bármi is következzen, Gyuri megtalálja a helyes utat. Agyam már nem akart közbeszólni, már nem jajgatott, ha valami nem úgy történt, ahogyan kellett volna, nem akarta néha megmondani neki, hogy a helyében mit tettem volna.
Barátom folytatta a történetet. Még két napig volt Marosvásárhelyen. Időközben találkozott egy régi kollégájával a zenekarból, nála húzta meg magát. Próbálta összeszedni gondolatait, igazából csak azt szerette volna eldönteni, hogyan tovább. Merre tovább? Kapott egy fülest, hogy talán Kolozsváron el tud majd helyezkedni egy kis időre mint bárzenész, ugyanakkor egy iskola is keresett amolyan „mindenest”. Két dolgot tudott biztosan. Nem fog hazamenni, és nem fog ottmaradni. Jaj, igen, és a harmadik nem kevésbé fontos, hogy Albert a macska már örökké az övé lesz.
Vonattal érkezett Kolozsvárra. Újabb nagyváros, újabb kihívások. Elveszettnek érezte magát, és méginkább megrémült a rá nehezedő zaj, nyüzsgés és rohanás súlyától. Végül egy olyan helyen talált magának megnyugvást, ahol talán soha nem gondolta volna. Volt már utcazenész, iskolagondnok, vándor, békehírnök, pofonok szivacsa, hősszerelmes, Don Quijote, kivert kutya és a lista hosszú lenne. Azt azonban soha nem gondolta volna, hogy fényképész lesz. Nem is értett hozzá, mégis mikor meglátta a hirdetést, hogy fotográfus kerestetik a helyi laphoz, mintha valami vonzotta volna. Valami megmagyarázhatatlan. Így lett Gyuriból a géplakatosból fényképész. Büszkén mutatta az új, és igazi névjegykártyáját, amelyen már telefonszám, és cím is szerepelt. Igazi telefonszám, és igazi cím. Mind az övé. Megérkezett! Letehette a málhákat. Beguríthatta a flitteres rózsaszín bőröndöt a saját szekrénye mögé. Albert kapott igazi cicatálat, és egy kosarat mellé. Gyuri soha nem felejtette Andikát, de amint azt mondta nem is látta többé. Egyszer beszélt róla egy lélekgyógyásznak, aki fiatal volt, diplomás és szorongó. Hogy van-e itt heppiend? Van kérem! Gyuri apa lett, nem is egyszer. Viszont amint azt már megszokhattuk tőle újdonsült felesége ikreket szült, így lett ő kétszeres apa egyszerre. Mikor megtudták az örömhírt, hősünk rögtön kétségbeesett. Na nem a hír miatt, inkább csak úgy. Ilyen ember volt. Miből fogunk két gyereket eltartani? Hogyan? Merre? Mit? Kedves feleségétől kapta az utolsó pofont. Na nem nagyot, csak olyan ébresztőt: „Ittvagyunk egymásnak most már négyen… nem kell nekem ennél több” –ez volt a válasz Gyuri minden kétségbeesett kérdésére. Csak ennyi kellett.
Láttam rajta hogy imádja élete párját. Annyira őszintén, és tisztán, amennyire csak embertől telik. Beérkezett idő közben az én vonatom is, szerettem volna többet tudni, hogyan ismerkedtek meg, ki ő, hiszen olyan keveset mesélt róla, mintha óvná, féltené még a gondolatát is. Minden unszolásomra csak azt válaszolta, hogy: „ez egy másik történet kedves barátom, majd annak is eljön az ideje, hogy pár szál cigaretta és egy pohár bor mellett elmeséljem”. Tudtam, hogy eljön majd ennek is az ideje. Szomorkásan ültem fel a vonatra, nem akartam otthagyni ezt a világot, amibe a történet csöppentett, azt akartam, hogy örökké tartson. Igazából örökké is tartott, csak nem nekem. Valahol titkon azt szerettem volna, ha velem történik meg mindez, ha én találom meg magamnak mindezt.
Akkor éjszaka nem tudtam aludni a vonaton. Csak bámultam ki a koszos ablakon. A sötétben néha kis lámpák suhantak el mellettem, a táj sejtelmesen görbült itt-ott, mint egy hízelgő dekoltázs. Ez az ember járt az eszemben. Milyen bugyután és idétlenül kezdődött a története. Mennyi megvetés és előítélet volt bennem. Mennyire ignoráns vagyok és tudatlan. Azt hittem mindenkiről mindent tudok első ránézésre. Fiatal korom nagyképűsége volt ez. Megtanultam pár óra alatt egy állomás peronján, hogy soha ne képzeljem magam mindentudónak. Szerettem volna mindezt elmondani Gyurinak, talán bocsánatot is kérni, de valahol tudtam, hogy ez teljesen fölösleges, ő már az elején megbocsátotta mindazt a rengeteg sztereotípiát, amit én készpénznek hittem.
Lassan hajnalodott, az ablakon látszott a leheletem, és amint a táj ébredezve tűnt tova mellettem éreztem belül azt a meleg érzést, amit csak az érez, aki épp hazaér. Itthon vagyok. Mosolyogva jutott eszembe az, mikor megkérdeztem Gyurit, hogy mégis mit keres itt teljes vasutas felszerelésben a pályaudvaron…
- Jaj ez? Á csak egy jóbarátom helyett ugrottam be ma éjszakára. Jön a baba, rohan az asszonnyal.

Ilyen ember volt ő… Gyuri a géplakatos.

Folytatásos...

Hetedik felvonás. Első szín.

- Szóval ki vagy pasas? – kérdezte a nyomozó.

- Klamper Gy…

- Kuss, nem magát kérdezte! – ordított hősünkre a böszme segédtiszt az asztal mögül.

- Akkor még egyszer onnan hogy: Ki is ez a pasas? – ismétlődött meg a kérdés.

- Klamper György, betörésért volt letartóztatva uram. – érkezett a válasz egy kis mitugrálsz csajtól a másik sarokban.

Felsorolták azokat a rettenetes bűnöket, amiket állítólag elkövetett. Gyuri elszörnyedve hallgatta, és közben arra gondolt, hogy most szinte teljesen biztos, hogy akasztófa lesz a vége. Ez már a bevezető. Érezte azt a fura meleg érzést, amint elindul a tarkójánál, átsétál a végtagjaiba, megremegteti azokat. Az agya csak egyvalamit tudott neki mondani folyamatosan: „Menekülj, szaladj, véged van!”. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintete Andikával. Segélykérően nézett rá, mintha azt hinné, csak ő az egyetlen, aki megmentheti a biztos haláltól. Andika elkapta a tekintetét. Nem bírt ránézni, a telefonját matatta, a mellette levő férfira nézett lopva, és a kopott falon levő címert bámulta merően, mintha az egy reneszánsz kori mestermű elveszett példánya lenne. Ekkor nagyot csattant egy vaskos könyv az asztalon, és a nyomozó felhördült, mint egy medve, ha szíven döfik.

- Mi a keserves szenteket vigyorog itt ez az elítélt? Mit néz? Ki a fene ez? Ha valaki nem mossa tisztára most azonnal, akkor egy életre lecsukatom, még a tavalyi gyilkosságot a piacon is a nyakába varrjuk! Ki vagy te aranyapám! Mi?

Andika felállt, és megszólalt erre a kifakadásra.

- Uram, semmi szükség minderre, talán elkönyvelhetjük félreértésnek. Ő valaki, akit nemrég ismertem meg. Bőrig ázott, majd segítettem neki megszáradni. Arra kértem, hogy menjen el, de úgy tűnik elbújt a lépcsőházban, és mikor elmentem dolgozni belopózott. Nem hiányzik semmi, és nem is szeretnék feljelentést tenni ellene. 

Gyurival fordult egyet a világ. A meleg, amely a tarkóját támadta meg az imént felmászott a torkába. Szíve elszorult, érezte, hogy szétszakad belülről. Beszélni akart, mondani valamit… bármit, de csak egy sóhajtás hagyta el a torkát. Andika szavaira a nyomozó kissé lehiggadt, de továbbra is dörmögő hangon utasított, hogy kezdjék el a szabadra bocsátás procedúráját. Amint vezették ki a teremből Gyuri Andikára nézett, és a szemeiben ezermillió kérdés volt, amelyekre tudta, hogy már soha nem lesz válasz. Andika arcán egy könnycsepp gördült le, halkan, szinte csak az ajkaival formált egyetlen szót: „Sajnálom…”

Gyurit még aznap szabadon engedték. Kipakolták az éjszakába semmi nélkül, azaz Albert a cica ott volt vele, mint mindig. Végignézett a városon. Hírtelen halottnak vélt mindent. Szívében akkora fájdalom volt, hogy leginkább ki szerette volna tépni azt az átkozott szervet, és beledobni a Marosba. Nem kell az ilyen szív, ami ennyire tud fájni, és soha nem dobban már ugyanabban a ritmusban.  Alberttől várt választ. Elmesélt neki mindent elejétől a végéig, kérdezte, faggatta, vallatta. A macska pedig végig dorombolva szundikált az ölében. Így üldögélt a folyóparton órákig. Arra is gondolt, hogy megy és feltesz pár kérdést Andikának. Mindegy mi lesz a válasz, de neki válasz kell, nem ilyen sok kérdés, és ilyen feszítő érzés. Elindult a lakás felé, nagyjából emlékezett, hogy merre találja meg. Míg odaért volna ezerszer utolérte ugyanaz a rettegés, mint a kihallgatáson, vagy a fogdában. Rettenetesen félt valamitől, nem tudta ő sem megmagyarázni, mi a félelme oka, vagy célja. Lassan odaért a lépcsőház elé, és ki van ott? Na ki? Andika ül az egyik padon sírva, remegve. 

- Andika… - szólította meg Gyuri síri hangon.

- Gy… Ne… Nem szabad. 

Gyuri megölelte, vagyis meg szerette volna ölelni. Andika kicsit engedett majd mint akinek eszébe jut valami ellökte magától. 

- Ne, nem szabad!

- Ki az a férfi Andika? Mi történt ott abban a teremben? Miért nem mondtad el az igazat? Mi történt? Mi lett? Miért? Hogyan? – sorolta olyan sebességgel a kérdéseit, hogy nem lehetett követni.

- A férjem… - szakította félbe Andika egyetlen rövid szóval.

- A fé… a… f… - forgott hősünkkel a körhinta eszeveszett sebességgel. 

Gyuri ordítani akart, hányni a rettenetes forgástól, öklendezni, de a csomó a torkában ami már labda nagyságúra nőtt nem hagyta. 

- Menj el Gyuri, és soha ne gyere vissza. Nekem meg van kötve a kezem. Ha úgy alakul az életünk, majd megkereslek, és elmondok mindent. De addig menj el, és meg sem állj. Én meghaltam neked, érted? Mondd hogy érted! – fakadt ki Andika, és csak sírt és sírt.

Gyuri felnézett az égre, motyogott valamit, és mint egy élőhalott, lábait a köveken húzva elindult. El, el innen! Meneküljünk! Rohanj haza! Ez volt a fejében. Elméje ordított, hogy nem bírt magával.

Második szín.

Gyuri azóta sem látta Andikát. Amint mesélt is láttam rajta, hogy szemében összegyűlnek a könnyek, hangján érződött, hogy a csomó ott a torkában, és semmivel sem lett kisebb. Keze remegett, folyton a haját túrta, piszkálta a fülcimpáját, törögette a szemét. Hiába kérdeztem, hogy mi lett, tényleg nem találkoztak többé, a válasza kitérő volt. Míg végül egy nagy sóhajtás után el tudta mondani, hogy nem. Furcsálltam a dolgot. Miért adta fel ilyen könnyen? Miért nem harcolt érte? Miért ment el? Ezek a kérdések voltak bennem. Minderre egyetlen válasz érkezett: „Mert arra kért, hogy felejtsem el.”

Fiatal lelkem ellenkezett mindennel, még hogy arra kérte! Na és? Ha igazán szeretsz valakit, akkor hajtassz érte, tapodsz, toporzékolsz, gyúródsz, félrelöksz mindent! Ez az ember egy hülye, ez egy puhány, egy kis vinnyogó picsa! Háborgott a lázadó elmém. Legszívesebben felpofoztam volna. Gyuri látta rajtam mindezt, majd mikor lecsillapodtam, vagy legalábbis észrevehetően lelassult a légzésem, megszólalt.

- Tudom, hogy mire gondolsz. Én is arra gondoltam. Hogy puhány lennék? Hmm… Sokkal nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy elengedd azt, akit a világon mindennél jobban szeretsz, akit szinte megtaláltál, sőt meg is találtad egy ideig, és mégis… el kell engedned, mert ő erre kér. 

Ekkor értettem meg, és ekkor tanultam meg, hogy ez a szerelem nagy igazsága. Undorító egy igazság, de mégis ez az. Mindig vannak és lesznek olyan szerelmek, akik elmennek, akik ahogyan beléptek kilépnek. Nem számít az együtt töltött idő, nem számít olyankor semmi, csak a másik fél döntése. Andika is egy ilyen döntést hozott meg. Meg voltak az okai, hogy miért tette, és Gyuri ezt a döntést tisztelte, olyannyira, hogy már-már hitvallássá vált. Mindig marad valaki a kérdésekkel, az ürességgel, és az elhagyatott legelőkkel. Szokták mondani, hogy nem könnyű egyetlen félnek sem. Egyiknek azonban mindig nehezebb… Mindig! 

Pár percig szótlanul ültünk egymás mellett. Én kicsit szégyelltem az előbbi gondolataim. Méghogy puhány? Fenéket! Talán az egyik legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Bárcsak én is képes lennék azokra az áldozatokra, amiket ő volt képes meghozni. Beleképzeltem magam a helyzetbe, gondolkodtam mit tettem volna. Őszintén… akkor nem lett volna bátorságom arra, hogy betegyem a kérdéseim a batyuba, búcsút intsek a Nőnek, és tudván, hogy lehet egy életen át cipelni fogom ezt a csomagot rábízzam magam a jövőre, és a sorsra. Lehet, hogy még túl fiatal voltam, és nem értettem igazán. Most már tudom. Mégis… így visszaemlékezve is mindig lenyűgöz annak az embernek a rendületlensége. Ahogyan nem hagyta hogy a világ összeomoljon körülötte. Ha pedig mégis szétverték, szétbarmolták, elhordták a téglákat, leült, átnézte mi maradt, és elkezdte építeni újra és újra, egyre erősebb alapokat képezve. Kipótolta a hiányos részeket. Néha felkészült az „árvízre”, de nem lehet mindenre felkészülten születni. Szüleink erre próbálnak nevelni. Apám szájából sokszor hallottam, hogy készülj fiam a vizsgákra, nem tudhatod, melyik tételt kapod. De valahol tudom, hogy inkább azt kellett volna hallanom tőle, hogy tanulj fiam, tudj, érts, nézz, láss és a világ majd megmutatja magát, a te dolgod, hogy elfogadod az árt, vagy szembemész vele, de ha szembemész is, tudd, hogy mindig van egy evező és egy csónak nálad, ami megingathatatlan. Amit nem lehet meglékelni! Ami te vagy, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg. Nehéz ilyen tanácsot adni egy apának, hiszen ezzel csak azt mondanánk annak a lénynek aki semmit sem tud még az életről, hogy a világ tele van áradattal, és veszéllyel. El kellene mondanunk, hogy nem lesz mindig minden jó, hogy nem tudunk felkészülni mindenre, sőt, jóformán semmire sem. Mégis bármi történjen ott és akkor ha tudjuk, hogy mit tegyünk az a csónak, a sziget, a szírt. Eszembe jutott egy mondás, mi szerint tudás az, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a paradicsom gyümölcs, bölcsesség viszont az, ha nem tesszük bele a gyümölcssalátába.

A hosszabb csendet megszakítva kínáltam még egy cigarettát a fogyóban lévő csomagból, majd megkérdeztem: - És… akkor mi lett tovább? Merre indultál? Hogyan folytattad?

Nyolcadik felvonás. Következik.