Oldalak

2013. szeptember 6., péntek

Folytatásos...

Nyolcadik felvonás.

Gyuri mélyet szívott a cigarettából, kissé elmélázott, látszott arcán, hogy már fáradt. Az emlékek sokasága mintha csak kiült volna homlokára. A ráncok kissé mélyebbek lettek, a kezét már nem tördelte olyan gyakran, szeme csillogott, szemöldökén egy pillanatra megállt a környező vonatok zaja. Igazából kérdezni szerettem volna, de tanácstalan voltam, annyi minden, annyi érzés remegett ott a levegőben, hogy az már szinte ijesztő volt. Összeborzongtam, átfújt a viszonylag vékony kabátomon a szél, mélyeket szippantottam a hideg éjszakából, szülővárosomra emlékeztetett. Kolozsváron eltunyultam, arra gondoltam. Megszoktam a meleget, a kellemes lágy napokat, valami bennem vágyott vissza a csípős csíki hidegbe. Van abban valami érdekes varázs, mikor nem fázol igazán, de a tested nem bír megállni a remegésből. Emlékeztem, amint törődő szülők leheletükkel melegítették gyermekeik kezét, amely megfázott a játszótéren, majd ez után a rövid kis kitérő után rohantak vissza zsibongva folytatni azt, amit épp annyi időre hagytak abba, hogy röpke kis melegedésre leljenek szeretteik ajkáról.
Furcsa nyugalom lett úrrá rajtam. Valahol az újdonsült, vagy inkább megtalált barátom történetének közepén izgalommal hallgattam mondanivalóját. Izgultam, számoltam, elképzeltem mindent, azt is, hogyan fog folytatódni. Lógtam a szavain, mint egy kis majom az anyja szőrén. Most már nem éreztem ezt. Tudtam, hogy bármi is következzen, Gyuri megtalálja a helyes utat. Agyam már nem akart közbeszólni, már nem jajgatott, ha valami nem úgy történt, ahogyan kellett volna, nem akarta néha megmondani neki, hogy a helyében mit tettem volna.
Barátom folytatta a történetet. Még két napig volt Marosvásárhelyen. Időközben találkozott egy régi kollégájával a zenekarból, nála húzta meg magát. Próbálta összeszedni gondolatait, igazából csak azt szerette volna eldönteni, hogyan tovább. Merre tovább? Kapott egy fülest, hogy talán Kolozsváron el tud majd helyezkedni egy kis időre mint bárzenész, ugyanakkor egy iskola is keresett amolyan „mindenest”. Két dolgot tudott biztosan. Nem fog hazamenni, és nem fog ottmaradni. Jaj, igen, és a harmadik nem kevésbé fontos, hogy Albert a macska már örökké az övé lesz.
Vonattal érkezett Kolozsvárra. Újabb nagyváros, újabb kihívások. Elveszettnek érezte magát, és méginkább megrémült a rá nehezedő zaj, nyüzsgés és rohanás súlyától. Végül egy olyan helyen talált magának megnyugvást, ahol talán soha nem gondolta volna. Volt már utcazenész, iskolagondnok, vándor, békehírnök, pofonok szivacsa, hősszerelmes, Don Quijote, kivert kutya és a lista hosszú lenne. Azt azonban soha nem gondolta volna, hogy fényképész lesz. Nem is értett hozzá, mégis mikor meglátta a hirdetést, hogy fotográfus kerestetik a helyi laphoz, mintha valami vonzotta volna. Valami megmagyarázhatatlan. Így lett Gyuriból a géplakatosból fényképész. Büszkén mutatta az új, és igazi névjegykártyáját, amelyen már telefonszám, és cím is szerepelt. Igazi telefonszám, és igazi cím. Mind az övé. Megérkezett! Letehette a málhákat. Beguríthatta a flitteres rózsaszín bőröndöt a saját szekrénye mögé. Albert kapott igazi cicatálat, és egy kosarat mellé. Gyuri soha nem felejtette Andikát, de amint azt mondta nem is látta többé. Egyszer beszélt róla egy lélekgyógyásznak, aki fiatal volt, diplomás és szorongó. Hogy van-e itt heppiend? Van kérem! Gyuri apa lett, nem is egyszer. Viszont amint azt már megszokhattuk tőle újdonsült felesége ikreket szült, így lett ő kétszeres apa egyszerre. Mikor megtudták az örömhírt, hősünk rögtön kétségbeesett. Na nem a hír miatt, inkább csak úgy. Ilyen ember volt. Miből fogunk két gyereket eltartani? Hogyan? Merre? Mit? Kedves feleségétől kapta az utolsó pofont. Na nem nagyot, csak olyan ébresztőt: „Ittvagyunk egymásnak most már négyen… nem kell nekem ennél több” –ez volt a válasz Gyuri minden kétségbeesett kérdésére. Csak ennyi kellett.
Láttam rajta hogy imádja élete párját. Annyira őszintén, és tisztán, amennyire csak embertől telik. Beérkezett idő közben az én vonatom is, szerettem volna többet tudni, hogyan ismerkedtek meg, ki ő, hiszen olyan keveset mesélt róla, mintha óvná, féltené még a gondolatát is. Minden unszolásomra csak azt válaszolta, hogy: „ez egy másik történet kedves barátom, majd annak is eljön az ideje, hogy pár szál cigaretta és egy pohár bor mellett elmeséljem”. Tudtam, hogy eljön majd ennek is az ideje. Szomorkásan ültem fel a vonatra, nem akartam otthagyni ezt a világot, amibe a történet csöppentett, azt akartam, hogy örökké tartson. Igazából örökké is tartott, csak nem nekem. Valahol titkon azt szerettem volna, ha velem történik meg mindez, ha én találom meg magamnak mindezt.
Akkor éjszaka nem tudtam aludni a vonaton. Csak bámultam ki a koszos ablakon. A sötétben néha kis lámpák suhantak el mellettem, a táj sejtelmesen görbült itt-ott, mint egy hízelgő dekoltázs. Ez az ember járt az eszemben. Milyen bugyután és idétlenül kezdődött a története. Mennyi megvetés és előítélet volt bennem. Mennyire ignoráns vagyok és tudatlan. Azt hittem mindenkiről mindent tudok első ránézésre. Fiatal korom nagyképűsége volt ez. Megtanultam pár óra alatt egy állomás peronján, hogy soha ne képzeljem magam mindentudónak. Szerettem volna mindezt elmondani Gyurinak, talán bocsánatot is kérni, de valahol tudtam, hogy ez teljesen fölösleges, ő már az elején megbocsátotta mindazt a rengeteg sztereotípiát, amit én készpénznek hittem.
Lassan hajnalodott, az ablakon látszott a leheletem, és amint a táj ébredezve tűnt tova mellettem éreztem belül azt a meleg érzést, amit csak az érez, aki épp hazaér. Itthon vagyok. Mosolyogva jutott eszembe az, mikor megkérdeztem Gyurit, hogy mégis mit keres itt teljes vasutas felszerelésben a pályaudvaron…
- Jaj ez? Á csak egy jóbarátom helyett ugrottam be ma éjszakára. Jön a baba, rohan az asszonnyal.

Ilyen ember volt ő… Gyuri a géplakatos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése