Látomások.

Korán van még. Szétnézek a szobában, minden ismerős, minden a helyén. A megfelelő rumlinak is megvan a maga szerepe. Nem szeretem a rendet, olyan unalmas. Így, hogy a ruhák néha egy kupacban migrálnak egyik székről a másikra, jobban érzem magam. Van valami a mániákus tisztaságban, ami taszít, ahogyan az az ember is taszít, aki erre törekszik. Mintha csak folyamatosan arra törekedne, hogy az életében minden a helyén legyen. Jó volna felkiáltani, odaszólni, hogy:

 - “Ember… ne fáradj, nem lesz úgy, ahogyan szeretnéd…”

Néhanapján leltárba veszem ezt az én kis káoszom. Mióta is vagyok itt? Nyolc talán kilenc éve? Hosszú volt az út, és érzem, hogy még nagyon hosszú lesz. Olyankor szorongás lesz úrrá rajtam. Agyam hirtelen megtelik kérdésekkel, mint mikor egy víztározó átszakad, és a szomszéd falunak esélye sincs. Veszek pár mély levegőt, próbálom megfékezni az áradatot, de nem használ. Kész. A fogaskerekek beindultak, már nincs megállás. Hagyom, hadd pörögje ki magát az egész. Hadd fusson le a völgybe minden, akkor majd újra csend lesz egy darabig. „Jó lenne írni valamit. Már rég vettem tollat.” – ez fordul meg a fejemben. Átnyúlok az éjjeliszekrényre, ott mindig van papír, és egy írószer. Noteszem telefirkálva ötletekkel, azokat lapozom, de semmi érdemleges. Csak nézem az üres papírt, majd a sarokba vágom az egészet. „Kell a fenének most… most nem megy… rohadt életbe…”

Megint mérges vagyok magamra, így ébredtem, már álmomban elhatároztam, hogy ma aztán lehordom a fejem, és magamba kötök mindennel, amiben kicsit meg tudok kapaszkodni. Ezen szórakozom, cinikusan vitatkozom magammal, amikor csengetnek. „A fene jön ilyenkor?” 

Az előszobában, a tegnapi csomag még ott, bontatlanul. Még nem volt időm kinyitni. Igazából már egy ideje küldözgeti nekem valaki a csomagokat. Kis takaros dobozok, rajtuk a címem, de feladó sehol, az üresen van hagyva. Nem akartam még egyiket sem felnyitni egészen tegnapig. Tegnap érkezett a tízedik. Azt mondtam magamnak, hogy ha ez így folytatódik, akkor a tízediket, és csakis a tízediket kibontom. Nem tettem meg. Talán féltem attól, mit találok benne. Persze ráfogtam mindenféle ürügyre, hogy nincs időm, meg elfoglalt vagyok és ilyenek. Valójában frászom van ezektől a csomagoktól. Idegesítenek. Olyan rendezetten vannak a  betűk rajta, a ragasztószalag is milliméterre van vágva. Takaros. Túlságosan is az. 

Amint ezen gondolkodtam, résre nyitottam az ajtót. Persze, gondolhattam volna. Újabb csomag. Megint semmi feladó. A postás egy vak ember, sötétített szemüveggel, fehér bottal, és egy kézi szekérrel. Nem mond semmit, csak átadja a dobozt, bólint, és elmegy. Megszoktam már ezt a rituálét. Amióta elkezdtek érkezni a küldemények ez a pasas jár hozzám. Az elején kérdezősködtem, kíváncsiskodtam, de nem volt haszna. Átvettem hát ezt a legújabbat is, és a többi mellé raktam. A tízedik külön volt. Azt fel kellene bontani. Csak ott álltam egyik lábamról a másikra, és néztem a dobozokat. Mindenféle bélyeg volt rajtuk. A világ minden nyelvén szerepelt a „Légi postával” felírat. Légi posta… ezen mosolyogtam. Miért ne lehetne akár égi postának hívni, sokkal találóbb név. Felkeltette kíváncsiságom, mi lehet a tízedikben. Olyan erővel tört rám az érzés, hogy kezem-lábam remegni kezdett, hisztérikusan kerestem az ollót az éjjeliszekrényben. Nem találtam, hát feltéptem a ragasztót. „Miért pont a tízediket? Miért nem veszem sorba? Nem, nem, így kell ez legyen. Ezt bontom fel! És csak ezt!” –gondoltam. Már átverekedtem magam az első adag kartonon, mikor kezdett kibontakozni egy fénykép. Diákéveim idejéből való. Rajta volt az egész „csapat”, emberek, akikről nem is tudtam, hogy léteznek-e még egyáltalán. Mélázva néztem a fotót, sarkai helyenként kopottak voltak, egy-két arc kissé elmosódott. Visszafordultam, semmi más a dobozban. Minek kellett ekkora csomag egy nyavalyás fotónak? Fogalmam sem volt. Mire visszafordultam, megváltozott a kép, mindenki mellett egy feleség, egy férj, volt, akinek a ráncok meséltek az arcán, volt, aki szótlanul beszélt, volt, aki tettetett boldogsággal leplezte a bankkölcsönt. Ott voltam köztük, beszéltem hozzájuk, láttam magam amint jámbor óriásként bámulom a képet. Apró emberek lettünk ott bezárva egy kompozícióba. Mindenki egyszerre akarta mesélni mindazt, amit már régen el kellett volna mondjon. Mint egy osztálytalálkozó, vagy egy kocsmázás a bankett után, ahol mindenki önmaga lehetett újra. Régi szerelmek lobbantak fel, feleségek irigyelték féltékenyen a félszavas titkokat, kimaradt csókok voltak ellopva, ősrégi verekedés kibeszélve, sörrel koccintottunk, borral viccelődtünk, öleléssel köszöntünk. Majd elhalkult minden, mélységes csend lett, én meg tovább bámultam a régi kopott képet. Ekkor már nem bírtam magammal, ki kellett bontanom az összeset. Most akarom látni mi van a csomagokban, kideríteni ki küldte, honnan jött és hová megy. A legutolsót még félretettem, most már érkezési sorrendben kerültek kés alá. Ott volt minden. A születésemkor kapott karszalag, földre leesett vajaskenyér, az első nyakleves anyámtól, az első kézfogás apámtól, bakelit lemezek énekelték recsegve az LGT nagy slágereit, színházbérlet, zongoralecke. Egy csavar abból a padból, ahol az első csók elcsattant, kutyaharapások, félresikerült szeretkezések, szakítás levélben, szerelem rövid üzenetben. Versek, eldobott írások, félresikerült ötletek, füstbement tervek, tervezett füstök, vodka-narancs. Fontos emberek névjegykártyái, jelentéktelen bugrisok jókivánságai. 

A szoba megtelt, egy tűt nem lehetett leejteni. Orkánként kavarodott fel minden. Csak röpültek, forogtak, és én képtelen voltam lépést tartani velük. Iszonyatos fájdalmat éreztem gyomor tájékon. Túl sok ez. Ki akar ilyen tréfát űzni másokkal, ki ilyen szadista? Becsuktam az ajtót, kijöttem onnan. Csak néztem magam elé, szemeim fáradtak voltak, állkapcsom fájt a sok nevetéstől. Ekkor ott volt ő. Az utolsó csomag. Kibontottam. Hanyatt estem. Csinos lány mászott ki belőle, nem szólt egy szót sem. Csak hallgatott. Ha nyaggatni akartam elfordult. Hozzá akartam érni, elfordult, majd megfogta a kezem, és a derekára tette. Tánclépésekben közeledett, tangót járt velem, majd két lépés után ellökött. Szendén mosolygott, közben a bakeliten megszólalt a „Tango of madness”. Recsegett a hegedű, sivított a harmónika. Forogva léptünk vissza a szobába, ahol szédítő sebességgel még mindig köröztek a tárgyak, emlékek, arcok, világok, minden, ami én voltam. Villogó szemek meredtek rám, féltékenyen karmolni akarták a lány arcát. Kecsesen kitért ezek elől, csak lépkedett, háta egyenes volt, tartása tökéletes, szégyelltem, hogy mennyire elfelejtettem táncolni. Már nem szóltam semmit, nem is volt értelme. Néha rám nézett, majd hírtelen szendén lesütötte a szemét, közben magához húzott, ellökött, játék volt. Komoly játék, őszinte játék. Megállt a zene, csend lett, ő lépett még párat, pördült egyet, majd szépen mindent a helyére kezdett rakni. Egy-egy doboz megtelt, máshol a polcra kerültek tárgyak, mire feleszméltem minden a helyén volt. Továbbra sem szólt egy szót sem. Visszaültem a tolószékbe, éreztem, hogy nem megy már tovább a tánc, a lábaim újra nem tartanak, felsikoltottam, rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha meglátja a kerekeim. Nem, nem, ezt így nem lehet, nem szabad meglátnia. Hiábavaló volt minden aggodalmam, kezei már a szék fogantyúin voltak. Kitolt az előtérbe. Csak mosolygott,homlokomhoz szorította az arcát. „Elbújsz?”-kérdeztem.  „Aha.” –és még jobban megszorított. 

 Sütött a nap. Nyolc éve nem láttam a napsütést.