Ordított az az ördögi masina. Nem szerettem
soha, ha valaki kitartóan hívott, mikor nem vettem fel a telefont. “Egye fene.”
– gondoltam, és felvettem a készüléket. Úgy álltam hozzá, hogy majd jól
letolom, bárki legyen is az. Először csend volt, majd recsegve egy távoli női
hang szólalt meg. Semmi bemutatkozás, semmi halló. Csak úgy rázendített.
Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen sokáig várt ezzel a hívással, és mennyire
izgul. Szóval csak a szokásos. Kissé csodálkoztam az egészen, de végül
engedtem, hogy hadd fejezze be a mondókáját, majd akkor szólok, hogy ez talán
nem az a szám, amit hívni szeretett volna. Ő azonban nem fejezte be, csak
mondta, mondta. Az elején nem is figyeltem rá, aztán kis idő múlva megütötte a
fülem pár apróság, amitől izgalmas kezdett lenni a beszélgetés. Beszélgetés?
Monológ. Olyan tényeket tudott, amit senki más. Olyan titkok birtokában volt,
amiket még talán és sem tudtam magamról, vagy ha igen, akkor jó mélyen elástam.
Majd csengettek az ajtón. Nem tudtam mitévő legyek. Fogtam hát a
telefonkagylót, és valahogyan kihúztam a kábelt az ajtóig. Kinyitottam nehezen,
és ott állt egy nő. A hangja kétszeresen visszhangzott, a fülemben. Akkor
jöttem rá, hogy az a személy áll előttem, aki a hívást kezdeményezte. Megpróbáltam
letenni a készüléket, de megfogta a kezem, és nemet intett a fejével.
Zöldes-kék szeme csak úgy nézett belém, hogy az már perzselte a koponyám belső
felét. Lüktetett minden ideg a fejemben. Ki ez? Mit akar? Megfogta a kezem, és
akkorát lendített rajtam, hogy a szoba egyetlen elmosódott gömbbé olvadt össze.
Orrcimpája remegett az izgalomtól, és a mosolya amolyan féloldalas volt.
Lehajtottam a fejem. Nekem ezt nem szabad. Csak erre tudtam gondolni. Nekem ezt
nem szabad. Igazából nem volt oka annak, hogy miért ne lehetne szabad, csak
éreztem. Ekkor odahajolt, és halkan a fülembe súgta, hogy: „Dehogynem szabad,
sőt, kell!” Kellettem neki. A szentségit! Hiszen én még senkinek nem kellettem
ennyire. Mire észbe kaptam egy rikító karnevál közepén voltam, a körhinta széke
kihajított, bukdácsolva repültem át a hullámvasútra. Egyszerre éreztem
hányingert, és izgatottságot. Már rég nem volt ruha rajtam. Ott álltam előtte
teljesen meztelenül. Szemérmesen mustrálgatott. Engem nem zavart a helyzet,
sőt. Tudtam, hogy a hullámvasút után jön a fáramászás, majd a falramászás. Jött
a tivornya, a kétszemélyes orgia. A járókelők meg-megálltak, és tapsoltak
örömükben. Olcsó művészek karikatúrákat árultak rólunk. Véget nem érő száguldás
vette kezdetét. Ezerrel téptünk az autópályán. Közben keveset beszéltünk,
szájam elzsibbadt a csóktól. Izmaim fájtak az izgalomtól. A fülem sípolt, és a
szívem már csak hírből ismerte a ritmikus dobogást. Szerelmi vallomások ezrei
hangzottak el. Dörögtek az ágyúk veszettül, és beborult az ég.
Majd szemembe nézett újra. Zöldeskék szeme
volt. Letette a kagylót, és először nem visszhangzott a hangja, mióta ismertem.
Két kezével megfogta a fejem, és végül csak annyit mondott: „Téves kapcsolás.”
Azt hiszem szerelmes voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése