Oldalak

2014. február 11., kedd

Cím nélkül.

Ordított az az ördögi masina. Nem szerettem soha, ha valaki kitartóan hívott, mikor nem vettem fel a telefont. “Egye fene.” – gondoltam, és felvettem a készüléket. Úgy álltam hozzá, hogy majd jól letolom, bárki legyen is az. Először csend volt, majd recsegve egy távoli női hang szólalt meg. Semmi bemutatkozás, semmi halló. Csak úgy rázendített. Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen sokáig várt ezzel a hívással, és mennyire izgul. Szóval csak a szokásos. Kissé csodálkoztam az egészen, de végül engedtem, hogy hadd fejezze be a mondókáját, majd akkor szólok, hogy ez talán nem az a szám, amit hívni szeretett volna. Ő azonban nem fejezte be, csak mondta, mondta. Az elején nem is figyeltem rá, aztán kis idő múlva megütötte a fülem pár apróság, amitől izgalmas kezdett lenni a beszélgetés. Beszélgetés? Monológ. Olyan tényeket tudott, amit senki más. Olyan titkok birtokában volt, amiket még talán és sem tudtam magamról, vagy ha igen, akkor jó mélyen elástam. Majd csengettek az ajtón. Nem tudtam mitévő legyek. Fogtam hát a telefonkagylót, és valahogyan kihúztam a kábelt az ajtóig. Kinyitottam nehezen, és ott állt egy nő. A hangja kétszeresen visszhangzott, a fülemben. Akkor jöttem rá, hogy az a személy áll előttem, aki a hívást kezdeményezte. Megpróbáltam letenni a készüléket, de megfogta a kezem, és nemet intett a fejével. Zöldes-kék szeme csak úgy nézett belém, hogy az már perzselte a koponyám belső felét. Lüktetett minden ideg a fejemben. Ki ez? Mit akar? Megfogta a kezem, és akkorát lendített rajtam, hogy a szoba egyetlen elmosódott gömbbé olvadt össze. Orrcimpája remegett az izgalomtól, és a mosolya amolyan féloldalas volt. Lehajtottam a fejem. Nekem ezt nem szabad. Csak erre tudtam gondolni. Nekem ezt nem szabad. Igazából nem volt oka annak, hogy miért ne lehetne szabad, csak éreztem. Ekkor odahajolt, és halkan a fülembe súgta, hogy: „Dehogynem szabad, sőt, kell!” Kellettem neki. A szentségit! Hiszen én még senkinek nem kellettem ennyire. Mire észbe kaptam egy rikító karnevál közepén voltam, a körhinta széke kihajított, bukdácsolva repültem át a hullámvasútra. Egyszerre éreztem hányingert, és izgatottságot. Már rég nem volt ruha rajtam. Ott álltam előtte teljesen meztelenül. Szemérmesen mustrálgatott. Engem nem zavart a helyzet, sőt. Tudtam, hogy a hullámvasút után jön a fáramászás, majd a falramászás. Jött a tivornya, a kétszemélyes orgia. A járókelők meg-megálltak, és tapsoltak örömükben. Olcsó művészek karikatúrákat árultak rólunk. Véget nem érő száguldás vette kezdetét. Ezerrel téptünk az autópályán. Közben keveset beszéltünk, szájam elzsibbadt a csóktól. Izmaim fájtak az izgalomtól. A fülem sípolt, és a szívem már csak hírből ismerte a ritmikus dobogást. Szerelmi vallomások ezrei hangzottak el. Dörögtek az ágyúk veszettül, és beborult az ég.

Majd szemembe nézett újra. Zöldeskék szeme volt. Letette a kagylót, és először nem visszhangzott a hangja, mióta ismertem. Két kezével megfogta a fejem, és végül csak annyit mondott: „Téves kapcsolás.”


Azt hiszem szerelmes voltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése