Fordítva

December.

Ha azt mondom neked, hogy áthazudtam egy életet, úgysem hiszed el nekem. Pedig talán ez lenne az egyetlen igaz mondat, amit hangszálaim kipréseltek magukból. Látom arcvonásaid rengését. Az orrod nem tudja elhallgatni meglepődésed. Ne bámulj! Le kellene köpjelek! Miért is ne. Sőt egyenesen pofánváglak. Te meg zokszó nélkül fogod tűrni! Mindegy, inkább mesélek neked. Emlékszel, mikor egyik reggel találkoztunk? Bennem még fortyogott az alkohol bűze. Fogalmam sem volt, hogy a lányt hogy hívják. De nem is érdekelt. Csak kihasználtam úgy is. Röhögtem rajta, hogy milyen kis naív. Kellett neki úgy berúgni. Igaz, bennem is volt pár légkör. Te meg csak szidtál, be nem állt a szád. Emlékszel arra a reggelre? Akkor bírtam az arcod. Még... Igazából azóta sem változott semmi, csak már unlak. A legszarabb az egészben, hogy nem tudok megszabadulni tőled. Akármennyire is szeretnélek végre letudni, elhajtani az életemből, te mindig visszajössz, mint egy rossz arcüreggyulladás. Krónikusan utállak! Ismételten megvetlek... No, nem fogok ilyen lenni végig, csak ahányszor itt látlak előttem, felfordul mindig a gyomrom. Az első érzésem a hányinger. Mindegy. Sztorizzunk. Volt egy olyan alkalom is, mikor valami okosak megetették az agyammal, hogy te vagy a legfontosabb számomra, én meg hittem. Hittem mint egy kis tini. Akkor nagyon akartalak. Lehet, hogy csak azért, mert meg kellett felelni az elvárásoknak. Mindegy. Már nem számít. Már semmi sem baj. Mindenek ellenére volt egy szép napunk. Én szerettem azt a napot. Igaz, akkor többen voltunk, de te csak engem bámultál, és annyira lágy volt a nézésed. Megértés és akarat tükröződött belőle. Volt az a hülye zongora is. Istenem... mennyire nem vagyok tehetség. Vertem a billentyűket neked. Rongyosra játszodtam az egyetlen dalt, amit ismerek, valami szamárinduló, vagy mi a címe. Te pedig csak nevettél, kacagtál. Csengett belé az egész környék. Már attól féltem, hogy átjönnek a szomszédok. Akkor egyetlen egyszer éreztem, hogy szeretlek. És akkor is hazudtam neked. Visszakérdeztél, én meg azonnal letagadtam mindent. Kár volt. Azt az egyetlen pillanatot sajnálom. Most, hogy belegondolok, nem is volt egy egész napunk. Csak az a pillanat. Kár érte.

Tudom, most azt kérded magadban, hogy miért vagyunk itt. Mit akarok, és miért sértegetlek, szívom a véred, mint egy hivatásos vámpír. Unatkoztam. Ezért van mindez. Unalomból.

Január.

Nem kell nekem senki. Igaz már rég nem láttam, de nem kell nekem senki. Megvagyok én egyedül is. Sőt! Ha jobban belegondolok, ha nincs itt, akkor legalább nem leszek kitéve a fájdalomnak. Sebezhetetlen vagyok, és összetörhetetlen.

Február.

Nem értem hova lettél. A tegnapig nem láttalak, egy csomó idegen vonult el mellettem, de még csak rám sem néztek. Kicsit ártott a hiúságomnak, nem mondom.... Te pedig felelőtlen vagy. Itthagytál magamra, én meg gondoljak amit akarok.

Április.

Kérlek ne menj el. Tessék! Hallottál könyörögni! Félreteszem a büszkeségem, és megalázkodom előtted. Csak ne menj el többet. Még arra is hajlandó vagyok, hogy kijelentsem nem tudok nélküled élni! Nem szólsz semmit? Nem baj, én megvárom.

Június.

Másfél hónapja magamnak beszélek. Kimondhatatlanul hiányzik. Az arca, a tekintete, a szemei. A mosolya. Istenem... ha csak még egyszer láthatnám... elmondhatnám neki, nem is, megmutatnám neki, mennyire más is tudok lenni.

Augusztus.

Fekete keretben a képe. Ez az utolsó emlékem róla. Bárcsak összetörne valaki. Miért kellett nekem a gondolatait is tükrözni. Így is volt elég a fején, én meg még azt is hozzá vágtam, hogy hazudtam. Dehogy hazudtam én. Én csak azt mutattam amit látni akart.

„Egy tükör naplója...”