A toll

Van olyan, hogy az emberből kikívánkozik valami, de egyszerűen képtelen rá. Néha, egy-egy csendes pillanatban, mikor összeszedi a gondolatait, fantasztikus képek jelennek meg. Gyönyörű történetek, varázslatos világok. Ott és akkor a zöldellő dombokon megállnak a fűszálak. A szél sem fúj. Mély csend honol. A kis út csak úgy kanyargózik, senki és semmi nem figyel rám. Jó ott lenni. Szeretem. Talán azért is, mert áll minden, nincs rohanás, nincs zaj és nincs csend. Minden, mi körülvesz ismerős, megszokott, és szeretnivaló. Van olyan, hogy belülről feszít ez, ami kikívánkozik. Ilyenkor eszembe jut egy lány, amint azt mondja: "Egyedül utazni kihívás. Csak te vagy és te. A félelmeid és az erősségeid, aztán ezek jól összevesznek benned olykor. A lényeg, hogy jól gyere ki belőle." Még ha nem is tudok elmenni sehová, ilyenkor utazom igazán. Vannak akik fejben élnek, de a legszebb életek úgyis fejben dőlnek el. Mert az a dolgunk, miután megszülettünk, hogy éljünk. Semmi más. Nagy tudósok, teológusok törték már ezen saját és mások fejét. A másokét rendszerint befelé. Nem fontos. Egyszerű az élet értelmének a válasza. Az élet értelme maga az élet. Ugye milyen könnyű. De elkalandoztam. Szóval ott állok én. Egyhelyben, és utazom közben, egyedül, önmagammal. Tudom, hogy ezt meg kell mutatnom másnak is. Muszáj! Nem lehet mindez csak az enyém, az nem lenne fer. De kinek mutassam? Hogyan? Hová?Tollat veszek a kezembe. Papírt, tintásüveget. Minden szépen rendben van. Lássunk hozzá hát.Beletört a toll. Nem csak a hegye. Minden. A tinta kifolyik. Mint egy óriás amőba, egy fehér vérsejt, lassan kúszik végig a papíron. Felzabálja azt a pár leírt szót. A világ saját immunrendszere reagál a gondolataimra? Még nézem a fekete tintát, amint bevégzi dolgát, és böfögve vigyorog rám, szétterpeszkedve. "Jól esett mi? Te rohadék." -gondolom. Nem baj, nem fog ki rajtam, újabb papírt veszek. Behunyom a szemem, hogy jobban lássam azt amit mindenképp meg kell osztanom. Óriásit csattan a fülem. A dobhártyám beszakad, zúg minden, és sípol zakatol visít, vinnyog. Ez már nem utazás! Ez kérem... ez zuhanás! Kinyitom a szemem. Körülnézek. "Eddig minden rendben, na nem baj, próbáljuk meg még egyszer." Nincs menekvés már onnan. A dombokat lebombázták, a fű lábra kelt, és mint megannyi öldöklő bogár ellepi a házakat, szinte semmit nem hagyva belőlük. Elszédültem. Valami nincs jól! Van olyan, hogy az emberből kikívánkozik valami, de azt nem lehet, vagy nem szabad még akkor és ott odaadni. Van úgy, hogy éveket kell várni, de mindenképp egyszer megint csend lesz, mikor behúnyom a szemem, és csend marad akkor is, mikor már leírni készülök. Akkor majd odaadom. Majd megfogja két kezében, mellére szorítja, és már soha nem engedi el. De addig még pár vihar lesz majd csendes éjszakák után.