Folytatásos...

Gyuri a géplakatos. Pofonok nyolc felvonásban.

Első felvonás. Első szín.

      Írtózatos nagy volt a pofon. Gyuri a géplakatos nem is szép, és nem is okos. Sőt nem is erős. Valószínű ezért nem szerette, ha pofozzák. Pedig Gyuri gyakran kapott pofont. Ő jobban szerette, ha rugdossák, azt jobban megszokta már. A pofon valahogy mindig beletaposott mimózalelkébe. Úgy érezte, megalázó.

-          - „Az ember nem is tehet annál ganyébb dolgot, mint hogy pofozkodik...” – mondogatta mindig magának, vagy épp annak, aki mellette állt.

      Gyurit még kisiskolás koromban ismertem meg. Sokat röhögtünk rajta. Valójában nem géplakatos volt, de mindenkinek úgy mutatkozott be, még névjegykártyája is volt, hogy: „Klamper György, géplakatos főmérnök”.  Persze soha senki nem kapta meg a névjegykártyát, az csak úgy volt, mint Colombó felesége, vagy a böbös az ágy alatt. Mindenki tudta, hogy létezik, egyesek féltek is tőle, de igazából soha senki sem látta manifesztálódni. Elkalandoztam. Szóval... Gyuri a géplakatos az iskolában végzett mindenféle munkálatokat. Kellett egy új lap a katedrára? Gyuri megoldotta. Kellett egy kávé Andikának az új titkárnőnek? Gyuri már ugrott is. Végzetesen szerelmes volt Andikába. Persze Andika csak amerikázott vele. Jó volt kávét hozni, és ebben gyakorlatilag ki is merült a plátói szerelmük. Hányszor szívattuk, hogy: „Gyuri! Andika találkozni akar veled tanítás után a tornaterem mögött.” – és szegény képes volt ott várni órákat.

     Egy szép napon Andika végül tényleg amerikázott. Elment egy au pair társasággal New Yorkba, és többé nem látta senki. Gyuri ugyanaznap mondott fel az iskolában, mint Andika. Igaz, hogy nem volt alkalmazva ott. Ő azért vitte, öltönyben, a felmondólevelét, és büszkén benyújtotta Brigitta néninek azt, majd a tenyerét kinyitva várta türelmesen a pénzt. Brigitta néni nem az a fajta nő volt, aki értette a viccet. Negyvenkilen éves volt, és depressziós. Enyhén túlsúlyos, három gyerekes, két férjes, és hat szemölcsös. Nem volt kapható a mókára. Igaz, hogy Gyuri is halálkomoly volt. Ekkor volt először, hogy Gyurit láttuk amint egy böszme nagy pofont kap.

-          „Az ember nem is kap már végkielégítést ebben a kapitalista világban.” – nyöszörgött, míg Brigitta néninek szikráztak a szemei.

Azután nem láttuk az iskola körül. Sok sok év telt el, míg újra láttam Gyurit.

Következő szín.

     Harmadéves egyetemista voltam Kolozsváron. Vártam az éjszakai vonatot. Húsvét volt, én meg lekéstem az összes addigi járatot, így a tömeggel gyúródhattam, akik mind- mind a saját családjukhoz akartak hazajutni. Szemerkélt a késő esti eső, ködös volt a levegő, és amint az ember egy mélyebb levegőt vett csípett az olajszag, ami keveredett a peronon koldulók mosdatlan emberszagával. Mindig borzongtam ettől. Ha lehetett kerültem a peront amíg tudtam. Aznap éjjel valami mégis kihívott oda. Éreztem, hogy ki kell mennem, mert egy: megdöglök ebben a tömegben, kettő: megdöglök ebben a tömegben. Szóval... miután ilyen magas szintű isteni sugallatra, és az életösztönömre hallgatva úgy döntöttem, hogy kimegyek ebből a tömegből, mert ha nem megdöglök, ott volt valaki nagyon ismerős. Vasutas ruhában volt. Fején kemény munkavédelmi sisak, zöld overall, és egy legalább három számmal nagyobb gumicsizmában klaffogott. Már a megjelenése vicces volt. Az első reakcióm az lett volna, hogy lefényképezem, mégis mikor megfordult, vettem észre, hogy ismerős az arca. Közelebb jött hozzám, és szótlanul végezte a munkáját. Kopogtatta a síneket, nézegette a szegeket. Majd egészen közel jött hozzám, és a képembe fújtatott: -„N-aveți o țigară?” – mondta ezt olyan akcentussal, hogy azonnal be lehetett háromszögelni a származását székelyföldre, azon belül is Csík környékére. Magyarul válaszoltam neki, hogy de van. Míg kimászott a négy réteg kesztyűből végül én húztam neki ki egy szálat, és meggyújtotta, majd óriásit szívott belőle.

-          - Honnan tudtad, hogy magyar vagyok, ha már így tegeződünk ugye? – mondta egy szusszra.

-          - Nem volt nehéz kitalálni, árulkodik az ember kiejtése.

-         -  Igen? Igen... hmm... pedig Luciannal mennyit gyakoroltam, és azt mondta, hogy haladok, előleget is kért a leckékért. Na hát... nahát. Hmmm... – hümmögött magában. 

     Ezzel be is fejeződött a beszélgetésünk, majd hátatfordított, és továbbált, de végig figyelt a szeme sarkából.

Két perc múlva bemondták, hogy a vonat tulajdonképpen nem egy órát késik, hanem hármat. Ennek mindenki nagyon örült, én kicsit rezignáltan ültem ott. Számítottam rá.

„Na szép!”- gondoltam magamban, majd kicsit jobban elnyúltam a hátizsákomon, hogy addig is kényelmesebben üljek. Az ember tovább figyelt, és egyszer csak megindult felém. Én akkor már elbúcsúztam még egy szál cigimtől gondolatban, és kezdtem nézni a bódékat, hogy hol lehet kapni újabb csomaggal. Hosszúra ígérkezett a három óra, és ha rámjárnak a vasutasok, akkor drága is lesz. Gyenge lelkű vagyok, és erre a blattolók rá is jönnek, ha cigit kell kérni.

Minden felkészülésem ellenére meglepett, mikor közelebb ért hozzám.

-         -  Én ismerlek téged! Régről, de ismerős vagy.

-         -  Kell még egy cigi? – kérdeztem reflexből.

-          - Nem. Vagyis ha már így kérded, van még?

-         -  Van, tessék.

-          - Attól még mindig ismerlek. – kötötte magát a gondolathoz.

-          - Én nem igazán emlékszem rád, lehet, hogy tévedés. – próbáltam kicsit hárítani. Nem szerettem, ha ismernek.

-          - De, de, kisikolás korodból, én voltam a mindenes igazgató, Gyuri. Géplakatos. Van névjegykártyám.

- Akkor kicsit megállt az idő velem. Gyuri? Nem, az nem lehet, hiszen ő elment Amerikába Andika után. Mindenki így tudta.

Második felvonás. Első szín. Következik....