Folytatásos...

Második felvonás. Első szín.

Gyuri a géplakatos leült mellém, kért még egy cigit, és kezdett mesélni.

-          - Tudod... Andika.

-          - Tudom... – válaszoltam, és akkor ott erős bűntudatom volt a sok ugratás miatt, de ezt a fájdalmat csak az értheti, aki már volt halálosan szerelmes, mit tudtuk mi azt kölyökként, hogy mi is az a szerelem.

-         -  Szóval, én elindultam utána... – itt kicsit elakadt a szava, felállt, és zavarában kopogtatott egy kicsit a peron menti síneken. Csak úgy passzióból.

Majd visszaült mellém, és tovább folytatta. Kiderült, hogy tényleg elindult a szerencsétlen. Zsebébe tette mindenét, kölcsönkért a legjobb barátjától, akinek minden vagyona egy alig használt macska, és két konyhaszék volt. Kapott is tőle egy darab konyhaszéket, azaz a vagyon harmadát, és végül hosszú vita után, melyben volt egy csipetnyi verekedés is, végül mégsem vitte a macskát magával.

Kitervelt mindent részletesen. Nem volt buta ember Gyuri. Csak hülye. Szegényt meghülyítette a szíve. Azok, akik szakállal hordják a szemüveget, mindig csóválták a fejük ezekre az esetekre: „Halálos... halálos, nincs szegénynek sok hátra.” Ezt mondogatják. Lehet, hogy Gyuri hülye volt, de amolyan tudatos hülye. Fogta magát, és kicaplatott a buszmegállóba a nagynénje bőröndjével, a konyhaszékkel, és a macskával, aki végül mégis úgy döntött, hogy egy darabon elkiséri.

Szépen kiolvasta a térképről, hogy az óceánig valahogy elverekedi magát, ott meg majd talál valami hajót, ami átviszi az álmok országába.

Amint ezt mesélte nekem akaratlanul is gyerekkorom kedvenc meséje, a Pom-pom Meséi jutottak eszembe, ahol Kövér Gombóc Artúr mondogatta: „Haj-haj, hogy jutok én afrikába?”.

Könnyekkel a szemében folytatta a történetét, miközben én még mindig Kövér Gombóc Artúron derültem.  A buszmegálló jegypénztáránál is pofozkodnak az emberek. Történt ugyanis, hogy egy frissen borotvált, nyakkendős férfi lila strasszköves bőrönddel, egy konyhaszékkel és egy macskával az oldalán beállított, és jegyet kért az óceán partjáig. A csíki emberek nem a türelmükről híresek. Nálunk nem tisztelték a hülyéket, mint az indiánok a vadnyugaton. Gyurinak, szegénynek meg már nem volt ideje magyarázkodni, hogy: „De kérem én nem vagyok hülye, vagyis az vagyok, de nem olyan hülye, mint minden hülye, hanem más hülye.”

Gyuri pofont kapott, nem jegyet. Hátulról. Alattomosan. Váratlanul és hirtelen. Megfordult, hogy ő majd most megmondja a magáét, aztán nem tette. Mint azt elmesélte nem is attól a két méter magasságtól ijedt meg, sőt, nem is a hozzá társított százötven kilótól. Inkább a másik három aki a pofon mögött állt, és eltakarták a napot. Igaz, hogy nem sütött a nap, és az is igaz, hogy Gyuri hajlamos a túlzásra, de mint mondottam, mimózalélek volt, és mint ilyen szerette a túlzást.

Ilyen könnyen nem téríthették el céljától. Fütyörészte a dalt: „Tudod az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod...”

Fütyörészve, töretlen akarattal indult neki az országútnak. Majd elviszi valaki egy darabon. Volt nála egy kilapított földgömb, amit még a földrajz teremből lopott felmondása előtt, és egy iránytű. Tudta, hogy ha nyugatnak tart, majd eléri az óceánt.  

Második szín. Következik.