Második szín.
Kissé csodálkozva néztem végig Gyurin. Míg
mesélt, annyi minden végigfutott az arcán, a testén. Néha homloka körül sötét
felhők gyülekeztek, néha a legtragikusabb pillanatokat hahotázva mesélte.
Úriember volt. Észrevettem, hogy még a fényvisszaverő overal alatt is
nyakkendőt visel. Igaz, az a nyakkendő látott már szebb napokat, de egye fene,
mégiscsak egy nyakkendőről beszélünk. Akárki emberfia nem hord csak úgy
nyakkendőt. És Gyuri nem volt akárki. Géplakatos volt, névjegykártyával. Azért
szeretem ezt hangoztatni, mert ő is szerette hangoztatni, így ha neki jó akkor
nekem is jó.
Nem akarok elkalandozni. Gyuri folytatta
meséjét.
Húzta maga után a lila strasszköves bőröndöt.
Egyszer látta a tévében, hogy a fontos emberek a reptereken ilyen kerekes
bőröndökkel utaznak. Igaz, neki nem volt kerék a bőröndjén, de a járdán
szétszort kis kavicsok megtették a dolgukat. Ugrált a bőrönd, mint egy
tudathasadásos bohóc a „Nemzeti Vágtán”. Az elején zavarta az a közel húsz
gyerekből álló csapat, akik követték, majd belenyugodott: „Nem baj, legalább
lesz kivel visszaküldjem Albertet.”-gondolta magában. Albert a macska volt.
Tulajdonképpen ekkor eszmélt rá arra, hogy nevet adott a jószágnak. Arra is
ekkor eszmélt rá, hogy Albert már valószínüleg vele marad, de még egy darabig
késleltette a gondolatot, hogy törődnie kell magán kívül még egy utitárssal.
Gyuri miközben ezen mélázott, magában, kapta
a következő pofont. Még alig hűlt ki az
előzőnek a helye. Ezen a ponton már rájöttem, hogy csak ő látta ezeket a
pofonokat kiszámíthatatlan eseményeknek, valójában igenis várható volt
mindenik. Hiába, na a társadalmunk nehezen viseli a másságot. A kép valahogy
így festett: Gyuri, bőrönd, macska, kölykök a kérnyékbeli utcákból. Ez a kép
egészen idilli egészen az utolsó tételig. Gyuri csendesen bandukolt, a bőrönd
kisebb zajjal vergődött utána, a macska nesztelenül lépdelt a bőrönd nyomába,
és a róla lehullott strasszkövekkel játszott néha – néha. A gyerekek? Nos, ők
már nem voltak ilyen rezignáltak. Körülbelül olyan zajt csaptak, mintha egy
ipari turmixgéppel próbálnánk felszecskázni egy Concorde gépet működő motorral.
Szó mi szó, nem voltak vasárnapi hangulatban. És itt borult fel az első dominó,
aminek a végén egy pofon éktelenkedett. Ezek a „fránya” kölykök kitalálták,
hogy menet közben érdemes lenne enni is valamit, és az a valami egy tepsi
almáslepényben öltött testet, amit épp kiraktak hűlni egy ablak párkányára. Az
ablakhoz ház is járt, a házhoz pedig háziasszony. A háziasszonynak tenyere is
volt (valamivel csak meg kell gyúrni azt a süteményt). Úgy vélem össze lehet
rakni a képet: „fránya kölök”, korgó gyomor, sütemény, pofon.
Gyuri csak pislogott megint, mint akibe a
villám csapott. Igaz, hogy akibe a villám belecsap általában nem feltétlenül
pislog, de ne vesszünk el a részletekben.
- - Ha kihozza a büdös
kölykeit tekeregni, legalább vigyázzon rájuk. – Hangzott el a pofon után.
- - A ki? A mi? Hogyan? –
hebegte hősünk.
- - Nekem itt ne dadogjon!
És ezen a ponton súlytott le a ménkű! A
tragédia! Az elképzelhetetlen! Egy újabb csattanás. Két pofon ilyen rövid idő
alatt. Ez már Gyurinak is sok volt. Itt betelt a pohár. Eddig, és ne tovább!
Hősünk felemelte a kezét, majd leengedte,
majd újra felemelte, és mint egy jólnevelt kisdiák jelentkezik, szót kért. Nem
kapott. Inkább még több fenyegetést kapott, míg nem kénytelen volt odaszólni a
gyerekeknek, hogy ne randalírozzanak, és tovább kell menni.
Ez a kis közjáték megakasztotta a lendületét.
Kezdett komolyan félni a jövőtől. Csak arra tudott gondolni, hogy ha egy
kisvárosban ennyi pofonba ütközik, mi lesz egy igazi metropoliszban. Míg ezen
szorongott, lassacskán kiért a város szélére, és elmaradozott a kíséret is.
Arra eszmélt fel, hogy Albert a macska erős nyávogásba kezdett, jelezvén, hogy
igazán lehetne valamit enni is. Az ember (jelen esetben macska), mégse vágjon
neki a világnak korgó gyomorral.
Az ember és a macska nekivágtak korgó
gyomorral.
Harmadik felvonás. Első szín. Következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése