Folytatásos....

Második szín.

Kissé csodálkozva néztem végig Gyurin. Míg mesélt, annyi minden végigfutott az arcán, a testén. Néha homloka körül sötét felhők gyülekeztek, néha a legtragikusabb pillanatokat hahotázva mesélte. Úriember volt. Észrevettem, hogy még a fényvisszaverő overal alatt is nyakkendőt visel. Igaz, az a nyakkendő látott már szebb napokat, de egye fene, mégiscsak egy nyakkendőről beszélünk. Akárki emberfia nem hord csak úgy nyakkendőt. És Gyuri nem volt akárki. Géplakatos volt, névjegykártyával. Azért szeretem ezt hangoztatni, mert ő is szerette hangoztatni, így ha neki jó akkor nekem is jó.

Nem akarok elkalandozni. Gyuri folytatta meséjét.

Húzta maga után a lila strasszköves bőröndöt. Egyszer látta a tévében, hogy a fontos emberek a reptereken ilyen kerekes bőröndökkel utaznak. Igaz, neki nem volt kerék a bőröndjén, de a járdán szétszort kis kavicsok megtették a dolgukat. Ugrált a bőrönd, mint egy tudathasadásos bohóc a „Nemzeti Vágtán”. Az elején zavarta az a közel húsz gyerekből álló csapat, akik követték, majd belenyugodott: „Nem baj, legalább lesz kivel visszaküldjem Albertet.”-gondolta magában. Albert a macska volt. Tulajdonképpen ekkor eszmélt rá arra, hogy nevet adott a jószágnak. Arra is ekkor eszmélt rá, hogy Albert már valószínüleg vele marad, de még egy darabig késleltette a gondolatot, hogy törődnie kell magán kívül még egy utitárssal.

Gyuri miközben ezen mélázott, magában, kapta a következő pofont.  Még alig hűlt ki az előzőnek a helye. Ezen a ponton már rájöttem, hogy csak ő látta ezeket a pofonokat kiszámíthatatlan eseményeknek, valójában igenis várható volt mindenik. Hiába, na a társadalmunk nehezen viseli a másságot. A kép valahogy így festett: Gyuri, bőrönd, macska, kölykök a kérnyékbeli utcákból. Ez a kép egészen idilli egészen az utolsó tételig. Gyuri csendesen bandukolt, a bőrönd kisebb zajjal vergődött utána, a macska nesztelenül lépdelt a bőrönd nyomába, és a róla lehullott strasszkövekkel játszott néha – néha. A gyerekek? Nos, ők már nem voltak ilyen rezignáltak. Körülbelül olyan zajt csaptak, mintha egy ipari turmixgéppel próbálnánk felszecskázni egy Concorde gépet működő motorral. Szó mi szó, nem voltak vasárnapi hangulatban. És itt borult fel az első dominó, aminek a végén egy pofon éktelenkedett. Ezek a „fránya” kölykök kitalálták, hogy menet közben érdemes lenne enni is valamit, és az a valami egy tepsi almáslepényben öltött testet, amit épp kiraktak hűlni egy ablak párkányára. Az ablakhoz ház is járt, a házhoz pedig háziasszony. A háziasszonynak tenyere is volt (valamivel csak meg kell gyúrni azt a süteményt). Úgy vélem össze lehet rakni a képet: „fránya kölök”, korgó gyomor, sütemény, pofon.

Gyuri csak pislogott megint, mint akibe a villám csapott. Igaz, hogy akibe a villám belecsap általában nem feltétlenül pislog, de ne vesszünk el a részletekben.

-      -    Ha kihozza a büdös kölykeit tekeregni, legalább vigyázzon rájuk. – Hangzott el a pofon után.

-       -   A ki? A mi? Hogyan? – hebegte hősünk.

-        -  Nekem itt ne dadogjon!

És ezen a ponton súlytott le a ménkű! A tragédia! Az elképzelhetetlen! Egy újabb csattanás. Két pofon ilyen rövid idő alatt. Ez már Gyurinak is sok volt. Itt betelt a pohár. Eddig, és ne tovább!

Hősünk felemelte a kezét, majd leengedte, majd újra felemelte, és mint egy jólnevelt kisdiák jelentkezik, szót kért. Nem kapott. Inkább még több fenyegetést kapott, míg nem kénytelen volt odaszólni a gyerekeknek, hogy ne randalírozzanak, és tovább kell menni.

Ez a kis közjáték megakasztotta a lendületét. Kezdett komolyan félni a jövőtől. Csak arra tudott gondolni, hogy ha egy kisvárosban ennyi pofonba ütközik, mi lesz egy igazi metropoliszban. Míg ezen szorongott, lassacskán kiért a város szélére, és elmaradozott a kíséret is. Arra eszmélt fel, hogy Albert a macska erős nyávogásba kezdett, jelezvén, hogy igazán lehetne valamit enni is. Az ember (jelen esetben macska), mégse vágjon neki a világnak korgó gyomorral.

Az ember és a macska nekivágtak korgó gyomorral.

Harmadik felvonás. Első szín. Következik...