Folytatásos...

Harmadik felvonás. Első szín.

Nem tudom mennyire lenne érdekes elmesélni az út elejét, a Hargitán átmenni nem nagy kunszt. Nem kell ahhoz az embernek Hannibálnak lenni, hogy meghódítsa a kanyargós és kátyús utat, ami átvezet a csíki „alpokon”. Elég az hozzá, hogy mire Gyuri Marosvásárhelyre ért beesteledett. Mivel nem volt világjáró típus, sőt semmilyen típus nem volt, már a bekötőúton eltévedt háromszor. Mind a háromszor ugyanannak a benzinkútnak a parkolójában, ahol a kedves öreg hölgy kirakta a trabantjából, mondván, hogy ő csak eddig megy. Igaz, hősünknek feltűnt, az autó jelzése, amely kolozsvári volt, és ugyancsak furcsállotta, hogy egy trabant kerékcsikorgatva képes elindulni, de arra gondolt, hogy biztos sietős útja van,  még el kell készíteni a vacsorát az unokáknak.

-          - Mi lett azután? – nógattam Gyurit, mert mintha elkalandozott volna kicsit, és fél perce csavargatta a cigarettát.

-         -  Mi lett volna, este. Én meg lefeküdtem aludni.

-          - Micsoda?

-          - Jaj, igen, hát… azért történt még ott egy s más. Elmeséljem?

-          - Kérlek. –feleltem neki, mert akkor és ott arra gondoltam, hogy ha nem tudom meg mi történt a benzinkút és a lefekvés között, kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól.

Nézte, bűvölte azt az agyoncsavargatott cigarettát, majd rágyújtott, és nagyot szívott belőle. Én már kezdtem arra gondolni, hogy szándékosan csinálja, hogy csigázza az érdeklődésem.

Végre elkezdte folytatni a történetet.

Az útjelző tábláról leolvasta merre van a központ. „Spre Centru” ez állt a legalsó sorban. Azt már nem értette, hogy az „Afară cu bozgorii din țară” település miért kapott ilyen hosszú nevet, de nem gondolkodott sokat rajta hiszen küldetésen volt,  várta a végtelen óceán.

Fogta strasszköves bőröndjét, mely már szegényesen rendelkezett eme drágakövekkel, és elindult. Albert, a macska, szundikált a kabátzsebében, végképp feladta már az álmát, hogy mégsem fognak korgó gyomorral nekivágni a világnak. Gyuri nem volt szokva a nagyvárossal. Kissé szorongva rótta a járdákat, folyton arra gondolt, hogy ha egy kisvárosban egy nap alatt annyi pofont lehet kapni, akkor mi lehet egy nagyvárosban. Mindenki gyanús volt neki. Ha valaki felemelte a kezét, hogy taxit intsen már összerezzent, amikor a buszmegálló bódéjából kiabálva mutogatott egy cigarettaárus inkább átment az út másik oldalára. 

"Biztos, ami biztos."

Jó félórája cipelte már magát, kezdte érezni a fáradtságot, gondolatai elkalandoztak Andikán, az úton, a trabanton, a Hargitán és egyszer csak azon kapta magát, hogy felteszi a kérdést: „Mi a fészkes fenét keresek én itt?”.

„A szerelemért megyünk Albert, a szerelemért…”, mondogatta a cicának, ahogyan dorombolva ott lapult a kabátzsebben. 

Egy kirakat előtt megállt, végignézett magán. Szemei beesettek voltak, borostás volt, nyakkendője megcsúszott, és elferdült. Haja poros volt. Inkább úgy festett, mint egy csavargó, sem mint egy vándor.

 „Nem jól van ez így Albert, nem jól, rendbe kell szedjük magunkat, az ember mégsem nézhet ki úgy, mint egy csavargó.”

Kezdte megszokni, hogy a macskával beszélget, igazából megszerette. Albert pedig mindig figyelmesen, nagy szemekkel hallgatta ezeket a kis monológokat.

Ahogy tovább szemlélte magát a kirakatban az az érzése támadt, hogy nagyon öreg. Mintha száz meg száz év lenne mögötte. Elővette zsebéből az utolsó dobozos kefirt, kiitta, majd ami az aljában maradt odanyújtotta igaz barátjának. Albert hálásan nyalogatta a maradékot. „Mi lesz, ha megtalálom Andikát?”- szökött neki a kérdés a semmiből. 

Félelme és szorongása megsokszorozódott. Egy szerelmes embernek nem kell más, mint egy ilyen kérdés, hogy elveszítse a maradék kötelékét a realitással. Ahogyan szemlélte magát, és tovább gondolkodott már nem csak öreg volt, hanem csúnya, sőt egyenesen ronda. Addig jutott, míg már nem bírta magát nézni, nem bírta az utca zaját, az egyedüllétet, Albertet. Irritálni kezdte a világ,  zavarták a járókelők, akik néha megbámulták. Elővette zsebéből a névjegykártyáját, és szomorúan nézegette. Eszébe jutott, hogy ezt a kártyát egy nyomdász barátja készítette neki még régen, heccből.

 Nem volt Gyuri géplakatos. Semmi szakmája nem volt. Egy kiszuperált zenész volt. Valamikor nagy reményekkel indult a filhzarmónikus zenekarok romantikus világában. Mindenki dicsérte tehetségét, azt mondogatták róla, hogy ilyen hegedűművész csak egy évtizedben egyszer születik. Meghívást kapott Bécsbe, Rómába, Párizsba. El is fogadta a turnét. Készült rá, nap mind nap gyakorolt, éjt nappallá téve. „Nem elég! Nem jó! Keményebben kell gyakorolnom, többet!” Így hajszolta magát. Huszonnégy óra, hetvenkét óra! Nem alszunk, nincs idő rá! Bécsben nem nézik jó szemmel az amatőröket! Én nem leszek nevetséges!

A harmadik héten aztán összeesett. Mikor vitte a mentő, a nővér csak nézte a kezeit. Szétmarcangolta őket. Nem érzett akkor fájdalmat. Csuklója begyulladt, karját már alig tudta mozgatni. Mikor kijött a kórházból, és hazament kis lakásába, nem bírt ránézni a hangszerre. A turnét törölték. Összeomlott minden. Ujjai nem táncoltak már a húrokon. Tornáztatni kellett. Rettenetes fájdalmakkal járt minden mozdulat. Majd a végső döfést a csuklója adta, amely szinte teljesen lemeredt, nem volt mit tenni vele. Elmehetett volna kocsmazenésznek. Két napig csinálta, majd elege lett, hogy összesúgnak a háta mögött, hogy ujjal mutogatnak rá, azt mondogatják: „Nézd meg, hogy összement ez a nagy ember!”.

Így lett belőle „géplakatos”. Egy vicc útján. Barátja hozta a próbakártyákat.

-        -   Próbálgattuk az új nyomdagépet Gyurikám, na? Jó kis hecc mi?

-         -  Miért pont géplakatos? – kérdezte hősünk.

-         -  Miért mi lennél inkább? Nőgyógyász? He he!- és röfögve vihogott a jólsikerült viccén.

Hogy mégis miért tartotta meg a kártyát? Emlékeztetőül. Emlékezni akart arra, hogy mi az új „hivatása”.

Mindez lefutott szemei előtt ott a járda szélén a kirakat előtt. Lassan lekapcsolódtak a lámpák az áruházban. Záróra volt. Átellenben észrevett egy ismerős utcát. Mindig ott hajtottak be a busszal, mikor a színházba siettek vendégszereplésre. Hátha még emlékszik valaki rá a színházban. Talán meghúzhatja magát egy sarokban, nem kell neki nagy hely, csak egy szék, vagy egy darab karton is elég.

Elindult az utcán. Ismerős volt minden, tudta, hogy jó úton jár.

Meg is érkezett a színház mögé, egy kis ajtón tábla: MŰVÉSZBEJÁRÓ, IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Benyitott. Álmos szemű, de nagyon kedves, csinos hölgy nézett vele szembe az egyik ajtóból. Gyuri kővé dermedt, mozdulni, lélegezni sem tudott. Valahonnan mélyről feljött egy apró sóhajtás:

-          - Andika?

Második szín. Következik...