Folytatásos...

Negyedik felvonás. Első szín. 

Ki is vagyok én? Gyuri? A géplakatos? Valamikor nagy jövő elé néztem, és íme itt vagyok egy szakadt bőrönddel, macskával a zsebemben. Még ha legalább kövekkel a zsebemben járnám a világot fel és alá. 

Gyuriban megállt az idő. Nem tudta mit válaszoljon erre. Az még rendben van, hogy az ember bemutatkozik, de mikor megkérdik, hogy „ki is vagy te?”, arra már nem olyan egyszerű válaszolni. 

Zúgtak a vonatok körülöttünk. A hangosbeszélő néha recsegve bejelentette a következő vonat érkezését. Mindig azt szerettem a vonatállomásokban, hogy nem válogattak. Mindegy volt, hogy személyvonat vagy tehervonat érkezik. Nem számított az sem, ha csak egy kis leselejtezett régi mozdony zakatolt el köhögve, motorja sírt, ömlött belőle a dízel-olaj szaga. Mindenki megkapta a megfelelő bejelentést. Ha csak végigvonult a vágányon már megvolt a helye. A legócskább szerelvény is egy pillanatra gyorsvonatnak érezhette magát. Az az egy perc, amíg bemondják a hangosbeszélőn. Gyuri átváltozott idővel. A története groteszken indult, a maga keserédes humorával. Másként néztem erre az emberre. Szégyelltem magam. Rájöttem, hogy mennyire predesztináltak vagyunk embertársainkkal. „Ki is vagyok én?”- erre próbáltam akkor, ott válaszolni. A bőrében éreztem magam. Egyetlen ember alig fél óra alatt megtanított arra, hogy sokkal több van a felszín alatt, mint azt bármikor elképzelhetnénk. Mer mi is történik? Látunk egy szakadt embert, egy utonállót, egy cigányt, egy orvost, egy „öltönyöst”, üzletembert, művészt, zenészt, munkást. Látjuk ezeket az embereket elhaladni mellettünk, állunk egy helyben és figyelünk. Azt hisszük, hogy látjuk. Valóban vakok vagyunk, fogalmunk sincs, mi van a koszos bőr alatt, a nyakkendő mögött, az új manikűr okait nem kutatjuk. Előre tudjuk, hogy egy ember micsoda, kicsoda. Tudjuk a gondjait, ismerjük az életét, lenézzük a világát, felmagsztaljuk a sikerét, irigyeljük a pénzét. Andikák vagyunk. Egytől egyig. Amerikára vágyunk. Igaz szerelemre. Bátorságra, Istenre, sorsra, pénzre. Kinek mi kell, hiszen sokan vagyunk és sokfélék. Egyben azomban megeggyezünk. Mindannyian Andikák vagyunk legalább egyszer az életben. 

Ott ült mellettem ez az ember. Aki már átvonult az aknamező felén. Megállt megpihenni. Volt olyan akna, ami elvitte a fél lábát. Sírt, fájt, őrjöngött. El sem tudta képzelni az életét tovább. Fél lábbal az életnek neki? Lehetetlen! Aztán jött a következő... BUMM! Elvitte a bal karját. Így már egyensúlyban vagyunk. Így már minden rendben. Szétnézünk a szétvert tankok mezején. Nincsenek halottak. Minél jobban keressük az ép embert, annál biztosabb, hogy mind mind emberi csonkokat vélünk felfedezni. Mindenkinek elvitte valamijét az élet mezője. Majd mikor leülünk pihenni vesszük észre, hogy körülöttünk mindenki olyan, mint mi. Mindenkinek hiányzik valami, valaki. Ekkor látjuk meg, hogy nem is vagyunk olyan „nyomorékok”. Elkezd visszanőni az ellőtt kar, a lebombázott lélek, a szétroncsolt szív, a szitává lőtt bizalom. Ahogyan felemeljük a terkintetünk, van, aki ugyancsak most növesztette vissza karját, van aki most ült le pihenni. Ő még nem látja. Nem baj, adjon csak magának időt. Majd eljön a pillanat, mikor már ő is felemelheti tekintetét, nem kell szégyenkeznie. Már nem lesz „gyenge”. Hírtelen megtelik az aknamező élettel. Már nem élő halottak vánszorognak kacsázva. Emberek vagyunk, és emberek is maradunk mindörökké. Nincs az az akna, ami ezt lerobbantja rólunk. Nem kell megijedni a robbanástől. Volt, van és lesz. Minden pofon fájni fog, minden pofon váratlan lesz. Minden pofon után azt érezzük, hogy nem kell több, ha még egy pofont kapok, megőrülök, akkor nincs tovább. Rossz hírem van. Lesz pofon, és van tovább. 

Ötödik felvonás. Amelyben egy szín van. 

Gyuri nem válaszolt Andika kérdésére. Valamit hümmögött ugyan, de nem volt benne semmi artikuláció. Elhagyták már a színház épületét. Elveszett mögöttük az éjszaka fényeiben. Még zúgott a város, még rohant mindenki, de mint egy kifáradt kisdiák, már csak megszokásból tanult, szökdösött, játszott. Legszívesebben lefeküdt volna már. Annyi tennivaló lenne, annyi mindent nem lehet holnapra szalasztani. Lehet, hogy holnap nem is lesz nap. Így érezte magát a város. Így lüktetett körülöttük, ahogyan szótlanul sétáltak egymás mellett, mint valami régi ismerősök, akiknek nincs szükségük szavakra, hogy megértsék egymást. Andika élvezte a csendet. Jó érzéssel töltötte el ennek az embernek a szótlansága. Már unta a tolakodást, a gyúródást. Mindenki a szoknyája alá akart bújni, mindenki, mindent, azonnal. 

Gyuri szeme sarkából lopva Andikát figyelte. Észrevette a kis elkanászosodott szőrszálat amely alig láthatóan az állára konokolta magát. Figyelte, ahogyan ajkai kissé megnyílnak néha. Arcán kedves ráncok jelentek meg, szeplői a szeme alól huncutan mosolyogtak, válla, nyaka üresen volt. Érezte, hogy ott helyben elájul, ha nem érhet hozzá, ha nem csókolhatja azt a nyakat kimerülésig. Minden gondolatát elragadták ezek az apró részletek, gondolatban már felfedezte a testet, amit istenített. A romantika elragadta. Az este szelleme megbűvölte. Szirének énekeltek mellette, érezte lehelletüket, de mit sem ért a csábítás. Csak egyvalamire figyelt, Andikára. Ebben az érzéki pillanatban utolérte Gyurit a sorsa, és istene iróniája. Pofára esett a város legnagyobb és legsárosabb pocsolyájába. Ez Gyuri. De már megszokta. 

Ott ült, sárosan, koszosan. Mellette a bőröndje, Albert a cica pedig ijedtségéből felocsúdva kukucskált ki a kabátzsebből. Andika szemén egy könnycsepp jelent meg. Majd ezt a könnycseppet egy ősi, mélyről kitörő hisztérikus nevetés követte. Legugolt Gyuri mellé, fuldokolva kacagott. Hősünket sem kellett sokáig bíztatni, már esés közben nevetni akart, belőle is előtört a kacagás. Negyed óra is eltelt így, míg egyikőjük képes volt megszólalni.

- Na gyere, nem lakom messze, muszáj lesz rendbeszedned magad. – mondta Andika el– elcsukló hangon, ahányszor csak erre gondolt érezte, hogy kirobban belőle egy újabb röhögőgörcs.

- Én... köszi. Elnézést, bocsánat.

Miközben Gyuri kászálódott kifelé a sárból Andika kezébe kapaszkodva magával rántotta őt. 

- Jajj, te jó ég én nem akartam. – szabadkozott rémülten.

- Nehe... Haha.. Hééé... Ez hideg! – csak ennyi hangzott el a kedves szájból, és már jött is a következő nevetőroham.

Mire kissé kipihenték magukat, kikászálódtak a sárból, és úgy, csutakosan, koszosan elindultak cuppogva és vihorászva ketten az úton, mint két rossz kölyök. Megérkeztek Andika lakása elé. 

- Psszt, ne vihogj, a házinénim egy boszorkány. 

Felosontak a lépcsőn, vihogva, kuncogva, cuppogva. 

Andika lakása kellemesen volt berendezve. Ügyesen megválasztott bútorokkal. Látszott, hogy a használhatóság állt főszerepben, viszont még így is találtatva voltak a színek. Kis előszoba fogadta őket, egyszerű fogassal. Gyuri kereste rajta a férfi dzsekit, vagy bármi hasonló jelet, és megnyugodva könyvelte el, hogy nem talál ilyet. A kis előszoba szétágazott egy nappali, és egy konyha bajárata irányába. Andika a konyhába hívta őket. Töltött egy kis tejet a cicának egy kis pöttyös fehér fazékba.

- Ott lesz a fürdő. Add ide a cuccaid, majd a bőröndből veszel fel másikat, ezeket odateszem mosni, addig mosd le magadról mindezt a mocskot. – mondta, és már jött is fuldokolva a következő nevető epizód.

Gyuri letusolt, felvett valami tisztát, nyakkendőt már nem kötött, mert részben az volt az egyetlen, ami koszos, részben elege lett egy napra a nyakkendőkből. Helyet foglalt a nappaliban, ahol egy gőzölgő csésze tea várta, majd szétnézett a szobában. Rengeteg könyv volt. Nem is gondolta volna, hogy Andika ennyit olvas. Levett egy kötetet találomra, és lapozni kezdte. Ekkor érkezett meg. Még törölgette a haját, szárítgatta magát. Egyszerű kis fürdőköpeny volt rajta. Hősünk, mint a jóravaló szerelmes férfi, ismét erős szívdobogást kapott, amint meglátta Őt.

Andika zavartalanul leült mellé, és beszélgetni kezdtek. Gyuri elmesélte történetét elejétől végéig, nem hagyta ki azt sem, hogy mennyire szerelmes volt mindig. Belemelegedtek a beszélgetésbe, már rég megszáradt rajtuk minden. A mosógép többször sípolt, hogy befejezte a tisztítást, az óra elütötte a egészet ismételten, a madarak csicsergése egyre felhangosodott, a hajnal hasadt, ők pedig beszéltek, beszéltek, és beszéltek. Andika egy pillanatra abbahagyta. Ránézett Gyurira, mintha mélyen a lelkébe szeretne nézni, kicsit mocorgott, majd hírtelen odahajolt, és megcsókolta röviden.

Gyuri ott, és akkor meghalt. Az agya leállt, a szíve kiszökött.

Hatodik felvonás. Következik.