Folytatásos...

Hatodik felvonás. Első szín.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Kissé elszaladt a történet. Néztem ott Gyurit, és azon gondolkodtam, hogy ez egy olyan heppi endnek induló történet. Mégis megszólalt bennem az előítélet akaratom ellenére. Ha ennyire szép história kerekedik, akkor miért is van Gyuri itt az állomáson, egy overallban, koszosan. Itt még nem tudtam, hogy előítéleteim mennyire csalnak, és majd megszégyellem magam.
Gyuri kérdésemre csak mosolygott kicsit, és lenézett a földre. Rugdosott pár kavicsot, nagy levegőt vett, majd folytatta.
Az az este, a csók, a vizes ruhák, a gyertya és a kávé, mind tökéletes volt. Nem is beszélgettek utána nagyon sokat, csak nézték egymást. Mindkettőjükben feltámadt a testi kívánat ősi érzése, mégis valami visszafogta. Igazából mintha egy óriási gát szakadt volna át, millió köbméter víz zúdult le hősünk agyában, elsodorva minden útjába eső kis falut, kicsavarva a fákat, és zúgva, bődülve zuhant le a mélybe. Összebújva aludtak el. Hajnal volt. Egymás karjaiban melegítették kissé átfázott testüket. Gyuri hirtelen aludt el, mint mikor egy hosszú út után a vándor leteszi fejét akármire, ami legalább félig vízszintesen van, és álomba ájul. Mikor felébredt már egyedül volt, egy cetli várta a konyhában. „Kávé. Reggeli a hűtőben. Ne várj meg. A.”
„Ne várj meg.” Ezt a mondatot nézte elszomorodva. Nem értette. Hiszen annyira mesebeli volt az este, még olyanabb az éjszaka. Nem tudta hová tenni, ezért is állt ott percekig, mint akit letaglóztak. Ő márpedig megvárja. Erre gondolt, meg ő, ha beledöglik is!
Nos. Majdnem beledöglött. Történt ugyanis, hogy estig hősünk elszórakozott Alberttel, hűséges társával a kalandban, mint kiderült a hűtőben nem csak reggeli van, hanem ebéd, sőt vacsora is. Szó mi szó, szépen elvoltak, már egészen házias volt mikor utolérte a végzete. Újabb pofon! Ez is hátulról! De ez most nem csak olyan mezei kis szöszmösz pofon volt, hanem egy orbitális böszme nagy nyakleves. Épp a vacsorát készítette, amikor berontott egy férfi a lakásba, és „kezelésbe” vette a „betörőt”. Szerencsétlennek újfent nem volt ideje sem magyarázkodni, sem menekülni. Amint a fogai összekoccantak a hatalmas kéz alatt, még kiszorított magából egy „Jó estét…”- hősünk régimódi és jólnevelt mint azt tudjuk – de azzal már el is sötétedett minden. Mire magához tért már kattintották fel a csuklójára a bilincset. Szétnézett, a rendőrtiszt vigyorogva mustrálta a házi köntöst, amiben épp vacsorát főzött, a másik meg Alberttel játszott az előszobában. Valahogy érezte, hogy ebből most nagy baj lesz. Próbálta összerakni a képet, mi is történt, hogyan jutott ide, és főleg miért?
A fogdába vezették, ahol elszedték mindenét, és ujjlenyomatot vettek tőle. Nem is volt más kérdés, sőt ő sem kérdezhetett, már kattant is a kulcs a rácsos ajtó zárjában.

Második szín.

Gyuri ekkor érezte igazán, hogy valami most nagyon nincs rendjén. Torka összeszorult, a falak elkezdtek közeledni, légzése felgyorsult, szeme megfájdult, amint az adrenalin elöntötte a testét. Nem bírta a zárt helyeket, és ez egy nagyon is zárt helynek nézett ki, talán azért, mert egy rendőrségi fogdáról beszélünk. Érezte, hogy ebből most nehéz lesz kimászni. Szétnézett a „szobatársai” között, hátha talál egy szelídebb arcot. Főleg azt szerette volna elkerülni, hogy újabb pofont kapjon.
Végül egy idősebb ősz hajú, szakállas cigány mellé ült le.
- Téged meg miért hoztak be? Buziztál nyilvános helyen? – kérdezte az öreg
- A. E. Ö. – és egyéb magánhangzók jöttek ki a száján, de épkézláb mondat nem.
- Na jól van öcsi, ne nyökögjél. Kalács vagyok. Visszaeső, és főleg éhes. Te?
- Gyuri. – szedte össze gondolatait.
- Szevasz Gyurka! Na, most hogy haverok vagyunk, miért is hoztak be?
- Jaj. Hogy a köntös. Az izé. Nem nem, egy konyhában voltam. Azt hitték betörtem.
- Természetesen ártatlan vagy, mint egy szemüveges papnövendék a zöld mező közepén mi? – röhögött Kalács, hogy még a könnye is folyt.
- Természetesen igen. Én ott vendég voltam.
- Figyelj öcsi! Kalács elmondja neked. Ha valakihez berongyolsz kajáért, még akkor sem vagy szívesen látva, ha a lakást épp viszi a víz. Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy ott maradtál?
- Épp ez a lényeg, hogy a házigazda engedett be. – mentegetőzött Gyuri szinte síri hangon.
- Egen? És hol van most a házigazda?
- Nem tudom.
- Öcsi. Nem tudom, hogy mit szívsz, vagy mi a cuccod, de ha lehet csempéssz be kicsit a tesóknak odabent is, mert ez nem lehet semmi, ha ennyire hülye lesz tőle az ember.
Gyuri kicsit magába fordult szétnézett a zárkában. Minden fémesen csillogott, és csengett, kissé megborzongott a hideg színektől és hangoktól, majd félve megkérdezte:
- Most majd hová visznek engem?
- Hát… - szívta a fogát Kalács – vagy a pofozdába, vagy a bíróságra.
- Pofozda… - motyogta maga elé hősünk.
Érezte, hogy elszakad a cérna. Telefonálni szeretett volna, de hová? Kinek. Nem tudja senki ismerőse Alberten kívül, hogy ő itt van.
Albert! Átvillant az agyán. Vajon mi lett szerencsétlennel, eddig már éhes, és hol fog aludni?
Ekkor rontott be két őr, felkarolták Gyurit, rákattintották a bilincset, majd az egyik vigyorogva tudtára adta, hogy előbb viszik a pofozdába melegíteni, majd a bíróságra.
- Ne melegítsétek szerencsétlent, elsős, és mimóza. – szólt közbe Kalács.
Az őrök erre mintha kissé meglágyultak volna, engedtek a szorításon, kicsit megnézték jobban, majd intéssel döntöttek a sorsa fölött, hogy mégsem lesz bemelegítő. Gyuri még egy hálás köszönömöt mondott újdonsült barátjának, és követte a fogvatartóit.
Egy kisebb folyósón haladtak át, majd megérkeztek egy ajtóhoz, amely mögött a nem annyira pofonokkal teli kihallgató terem bújt meg. Amint belépett oda, meglátta az öltönyös nyomozót, az írdatlan pofon tulajdonosát, és fellélegezett, ott volt Andika. Igaz, kisírt szemmel, és tekintete szikrákat szórt, de ott volt.

Hetedik felvonás. Következik.