Folytatásos...

Hetedik felvonás. Első szín.

- Szóval ki vagy pasas? – kérdezte a nyomozó.

- Klamper Gy…

- Kuss, nem magát kérdezte! – ordított hősünkre a böszme segédtiszt az asztal mögül.

- Akkor még egyszer onnan hogy: Ki is ez a pasas? – ismétlődött meg a kérdés.

- Klamper György, betörésért volt letartóztatva uram. – érkezett a válasz egy kis mitugrálsz csajtól a másik sarokban.

Felsorolták azokat a rettenetes bűnöket, amiket állítólag elkövetett. Gyuri elszörnyedve hallgatta, és közben arra gondolt, hogy most szinte teljesen biztos, hogy akasztófa lesz a vége. Ez már a bevezető. Érezte azt a fura meleg érzést, amint elindul a tarkójánál, átsétál a végtagjaiba, megremegteti azokat. Az agya csak egyvalamit tudott neki mondani folyamatosan: „Menekülj, szaladj, véged van!”. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintete Andikával. Segélykérően nézett rá, mintha azt hinné, csak ő az egyetlen, aki megmentheti a biztos haláltól. Andika elkapta a tekintetét. Nem bírt ránézni, a telefonját matatta, a mellette levő férfira nézett lopva, és a kopott falon levő címert bámulta merően, mintha az egy reneszánsz kori mestermű elveszett példánya lenne. Ekkor nagyot csattant egy vaskos könyv az asztalon, és a nyomozó felhördült, mint egy medve, ha szíven döfik.

- Mi a keserves szenteket vigyorog itt ez az elítélt? Mit néz? Ki a fene ez? Ha valaki nem mossa tisztára most azonnal, akkor egy életre lecsukatom, még a tavalyi gyilkosságot a piacon is a nyakába varrjuk! Ki vagy te aranyapám! Mi?

Andika felállt, és megszólalt erre a kifakadásra.

- Uram, semmi szükség minderre, talán elkönyvelhetjük félreértésnek. Ő valaki, akit nemrég ismertem meg. Bőrig ázott, majd segítettem neki megszáradni. Arra kértem, hogy menjen el, de úgy tűnik elbújt a lépcsőházban, és mikor elmentem dolgozni belopózott. Nem hiányzik semmi, és nem is szeretnék feljelentést tenni ellene. 

Gyurival fordult egyet a világ. A meleg, amely a tarkóját támadta meg az imént felmászott a torkába. Szíve elszorult, érezte, hogy szétszakad belülről. Beszélni akart, mondani valamit… bármit, de csak egy sóhajtás hagyta el a torkát. Andika szavaira a nyomozó kissé lehiggadt, de továbbra is dörmögő hangon utasított, hogy kezdjék el a szabadra bocsátás procedúráját. Amint vezették ki a teremből Gyuri Andikára nézett, és a szemeiben ezermillió kérdés volt, amelyekre tudta, hogy már soha nem lesz válasz. Andika arcán egy könnycsepp gördült le, halkan, szinte csak az ajkaival formált egyetlen szót: „Sajnálom…”

Gyurit még aznap szabadon engedték. Kipakolták az éjszakába semmi nélkül, azaz Albert a cica ott volt vele, mint mindig. Végignézett a városon. Hírtelen halottnak vélt mindent. Szívében akkora fájdalom volt, hogy leginkább ki szerette volna tépni azt az átkozott szervet, és beledobni a Marosba. Nem kell az ilyen szív, ami ennyire tud fájni, és soha nem dobban már ugyanabban a ritmusban.  Alberttől várt választ. Elmesélt neki mindent elejétől a végéig, kérdezte, faggatta, vallatta. A macska pedig végig dorombolva szundikált az ölében. Így üldögélt a folyóparton órákig. Arra is gondolt, hogy megy és feltesz pár kérdést Andikának. Mindegy mi lesz a válasz, de neki válasz kell, nem ilyen sok kérdés, és ilyen feszítő érzés. Elindult a lakás felé, nagyjából emlékezett, hogy merre találja meg. Míg odaért volna ezerszer utolérte ugyanaz a rettegés, mint a kihallgatáson, vagy a fogdában. Rettenetesen félt valamitől, nem tudta ő sem megmagyarázni, mi a félelme oka, vagy célja. Lassan odaért a lépcsőház elé, és ki van ott? Na ki? Andika ül az egyik padon sírva, remegve. 

- Andika… - szólította meg Gyuri síri hangon.

- Gy… Ne… Nem szabad. 

Gyuri megölelte, vagyis meg szerette volna ölelni. Andika kicsit engedett majd mint akinek eszébe jut valami ellökte magától. 

- Ne, nem szabad!

- Ki az a férfi Andika? Mi történt ott abban a teremben? Miért nem mondtad el az igazat? Mi történt? Mi lett? Miért? Hogyan? – sorolta olyan sebességgel a kérdéseit, hogy nem lehetett követni.

- A férjem… - szakította félbe Andika egyetlen rövid szóval.

- A fé… a… f… - forgott hősünkkel a körhinta eszeveszett sebességgel. 

Gyuri ordítani akart, hányni a rettenetes forgástól, öklendezni, de a csomó a torkában ami már labda nagyságúra nőtt nem hagyta. 

- Menj el Gyuri, és soha ne gyere vissza. Nekem meg van kötve a kezem. Ha úgy alakul az életünk, majd megkereslek, és elmondok mindent. De addig menj el, és meg sem állj. Én meghaltam neked, érted? Mondd hogy érted! – fakadt ki Andika, és csak sírt és sírt.

Gyuri felnézett az égre, motyogott valamit, és mint egy élőhalott, lábait a köveken húzva elindult. El, el innen! Meneküljünk! Rohanj haza! Ez volt a fejében. Elméje ordított, hogy nem bírt magával.

Második szín.

Gyuri azóta sem látta Andikát. Amint mesélt is láttam rajta, hogy szemében összegyűlnek a könnyek, hangján érződött, hogy a csomó ott a torkában, és semmivel sem lett kisebb. Keze remegett, folyton a haját túrta, piszkálta a fülcimpáját, törögette a szemét. Hiába kérdeztem, hogy mi lett, tényleg nem találkoztak többé, a válasza kitérő volt. Míg végül egy nagy sóhajtás után el tudta mondani, hogy nem. Furcsálltam a dolgot. Miért adta fel ilyen könnyen? Miért nem harcolt érte? Miért ment el? Ezek a kérdések voltak bennem. Minderre egyetlen válasz érkezett: „Mert arra kért, hogy felejtsem el.”

Fiatal lelkem ellenkezett mindennel, még hogy arra kérte! Na és? Ha igazán szeretsz valakit, akkor hajtassz érte, tapodsz, toporzékolsz, gyúródsz, félrelöksz mindent! Ez az ember egy hülye, ez egy puhány, egy kis vinnyogó picsa! Háborgott a lázadó elmém. Legszívesebben felpofoztam volna. Gyuri látta rajtam mindezt, majd mikor lecsillapodtam, vagy legalábbis észrevehetően lelassult a légzésem, megszólalt.

- Tudom, hogy mire gondolsz. Én is arra gondoltam. Hogy puhány lennék? Hmm… Sokkal nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy elengedd azt, akit a világon mindennél jobban szeretsz, akit szinte megtaláltál, sőt meg is találtad egy ideig, és mégis… el kell engedned, mert ő erre kér. 

Ekkor értettem meg, és ekkor tanultam meg, hogy ez a szerelem nagy igazsága. Undorító egy igazság, de mégis ez az. Mindig vannak és lesznek olyan szerelmek, akik elmennek, akik ahogyan beléptek kilépnek. Nem számít az együtt töltött idő, nem számít olyankor semmi, csak a másik fél döntése. Andika is egy ilyen döntést hozott meg. Meg voltak az okai, hogy miért tette, és Gyuri ezt a döntést tisztelte, olyannyira, hogy már-már hitvallássá vált. Mindig marad valaki a kérdésekkel, az ürességgel, és az elhagyatott legelőkkel. Szokták mondani, hogy nem könnyű egyetlen félnek sem. Egyiknek azonban mindig nehezebb… Mindig! 

Pár percig szótlanul ültünk egymás mellett. Én kicsit szégyelltem az előbbi gondolataim. Méghogy puhány? Fenéket! Talán az egyik legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Bárcsak én is képes lennék azokra az áldozatokra, amiket ő volt képes meghozni. Beleképzeltem magam a helyzetbe, gondolkodtam mit tettem volna. Őszintén… akkor nem lett volna bátorságom arra, hogy betegyem a kérdéseim a batyuba, búcsút intsek a Nőnek, és tudván, hogy lehet egy életen át cipelni fogom ezt a csomagot rábízzam magam a jövőre, és a sorsra. Lehet, hogy még túl fiatal voltam, és nem értettem igazán. Most már tudom. Mégis… így visszaemlékezve is mindig lenyűgöz annak az embernek a rendületlensége. Ahogyan nem hagyta hogy a világ összeomoljon körülötte. Ha pedig mégis szétverték, szétbarmolták, elhordták a téglákat, leült, átnézte mi maradt, és elkezdte építeni újra és újra, egyre erősebb alapokat képezve. Kipótolta a hiányos részeket. Néha felkészült az „árvízre”, de nem lehet mindenre felkészülten születni. Szüleink erre próbálnak nevelni. Apám szájából sokszor hallottam, hogy készülj fiam a vizsgákra, nem tudhatod, melyik tételt kapod. De valahol tudom, hogy inkább azt kellett volna hallanom tőle, hogy tanulj fiam, tudj, érts, nézz, láss és a világ majd megmutatja magát, a te dolgod, hogy elfogadod az árt, vagy szembemész vele, de ha szembemész is, tudd, hogy mindig van egy evező és egy csónak nálad, ami megingathatatlan. Amit nem lehet meglékelni! Ami te vagy, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg. Nehéz ilyen tanácsot adni egy apának, hiszen ezzel csak azt mondanánk annak a lénynek aki semmit sem tud még az életről, hogy a világ tele van áradattal, és veszéllyel. El kellene mondanunk, hogy nem lesz mindig minden jó, hogy nem tudunk felkészülni mindenre, sőt, jóformán semmire sem. Mégis bármi történjen ott és akkor ha tudjuk, hogy mit tegyünk az a csónak, a sziget, a szírt. Eszembe jutott egy mondás, mi szerint tudás az, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a paradicsom gyümölcs, bölcsesség viszont az, ha nem tesszük bele a gyümölcssalátába.

A hosszabb csendet megszakítva kínáltam még egy cigarettát a fogyóban lévő csomagból, majd megkérdeztem: - És… akkor mi lett tovább? Merre indultál? Hogyan folytattad?

Nyolcadik felvonás. Következik.