Sárkánymese.

Hol is kezdjem? Az eleje túl messze van, a kutya sem emlékszik rá. A közepébe belevágni olyan, mint a lecsóba csapni. A végét még nem tudjuk.

Mindegy.Ugorjunk egy kicsit azért  vissza az időben, egészen oda, ahol még fiatalemberként róttam a nagybetűs Élet útjait. Igen, szándékos ez a klisé. Mert ugye az… egy klisé. Hogy rójuk az utat! Mikor az ember érettségi környékére keveredik még a csapból is az folyik. A fotók hátára sokatmondó idézeteket írunk híres és kevésbé híres emberek szájából. Kölcsönvesszük a frappáns ötleteket, na, nem azért, mert nekünk nincs sajátunk, hanem mert az úgy hitelesebb, magasztosabb. Ha én mondom, hogy „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”,  akkor a kutya se hederít rá, de ha már két macskaköröm közé kerül, és utána Szilágyi neve, akkor az mennyivel hitelesebb. De nem erről akartam mesélni. Elkalandoztam. Szóval jártam ezeket az utakat, szépen betanult világban, kezemben egy használati utasítás magyar, román, angol, orosz és kínai nyelven. A vaskos könyv borítóján: HASZNÁLATI UTASÍTÓ AZ ÉLETHEZ. Másik kezemben egy nagy csomag lufi. Mindenikben nagy ötletek, álmok, vágyak és ígéretek. Mind-mind belefújva, szorosan elkötve, nehogy kiszökjön egyetlen is onnan. A lufi gumija még friss és rugalmas, még csak most szaladt le a gyártósorról. Lábamon egy nagy cipő, legalább három számmal nagyobb… férjen el bele rendesen pár kapca ha szükséges, meg amúgy is kényelmesebb így. Fejemen kalap, megvéd mindentől, tanárok fonták a tetejét, szüleim keményítették a karimáját, barátaim röhögtek rajta, ugyanakkor ők fonták a paszományt. Mellényzsebemben ott lapult a bokréta, melyet szerelmem lopott oda egy csókokkal teli este után.

Végignéztem magamon, meg voltam elégedve. Rendjén van itt minden. Egyvalami hiányzik csak, a köpönyeg. Hátha esni fog! Minden másé rajtam, ez az egy nem, ez az enyém, ezt én szereztem én varrtam, én szabtam, én foltoztam. Volt ezen a köpönyegen két óriási nagy zseb. „Sose lehessen tudni!” Még szükség lesz rá.

Pár év eltelt, újra végignéztem magamon. Minden megvan, minden a helyén, ügyesen, szépen, ahogy „illik”. Igaz a zsebbe már bekerült pár nagyobb kő, de csak azért, hogy ne lebegtesse olyan erősen szél esetén. Meg sem érzem, már megszoktam, sőt néha mutogatom is, mint jelét annak, hogy milyen körültekintő vagyok. Ilyenkor belekerül pár kavics ugyan és egy kis por, de a fenét se érdekli.Egy szép napon amint a teljes vértben vaskosan meneteltem nem figyeltem oda. Belerúgtam egy koldusba. Rá néztem, jót röhögtem. „Menj és kezdj valamit magaddal faszi…” –gondoltam magamban. Nem az első ember volt, akibe belerúgtam, nem is az utolsó lesz, tudattam magammal. Kissé büszke is voltam erre, lám, én vagyok az erősebb, ha én tudok elsőnek ütni.Újabb évek teltek el. Mit teltek? Rohantak! Repültek! Újra végignéztem magamon. „Eddig minden rendben…” –gondoltam. Csak pár ballon szakadt ki, de kit érdekelt, szar volt a latex, amiből öntötték. „Amatőrök bazdmeg, nem lehet megcsinálni rendesen, bezzeg ha az én kezembe adják nem lesz ilyen trágya meló belőle.”Egyszer csak amint megyek a szépen kitaposott úton, érzem, hogy valami nincs rendben, valami mintha húzná a bal oldalam. Túl sok a kő abban a zsebben? Mindegy, leszarom, előre! Léptem még egyet, összecsuklott a térdem. Valahogyan megtartottam az egyensúlyom, de valami nagyon nem volt rendjén. Féltem! Én még soha nem féltem! „A fasz kivan, nem fogok én itt rohadni!” Még egy lépés. Iszonyat hosszú volt. És nehéz lépés. Mintha csak egy évig tartott volna. Az agyam elborult. „Mi a szar ez? Na nem… még valaki meglátja, még valaki észreveszi!” Még jobban féltem. Remegett mindenem. Meleg érzés indult el a bokámból, felrohant a lábamon, fel, egészen az agyamig. Iszonyatos vihar kerekedett. Felkapott, forgatni kezdett, odavágott vagy kétszer. Éreztem, amint a lábamon reccsenve törnek a csontok. A kalap szétesett, a cipőm simán leszakadt a lábamról. Még egy széllökés, újabb tornádó. „Még több követ az isten verje meg!” Tömtem a zsebeim kövekkel, míg annyira nehéz nem lett, hogy újra a földre kerültem. Most jó. Igaz a fél lábamon állok, de így szép és jó. Ott van még a másik is, majd azt szépen odateszem, és úgy néz ki, mintha rendesen állnék. „Még több követ!” Beszereztem magamnak egy nagy hátizsákot, megraktam rendesen. „Így jó, így jó… semmi baj, semmi baj…” Ugrás be a kocsiba, fél lábbal tudok vezetni, és így már tuti nem fog semmi felkapni. Gázt neki! Minél gyorsabban megyünk, annál jobban vágjuk a levegőt! Mögöttem egy forgószél. Mint forró kés a vajon, vágott át az autón. Megálltam, behunytam a szemem és vártam. Felemelt, fejem úgy vágta oda az aszfalthoz, hogy eszméletem vesztettem. Fák következtek, ajtók, ablakok. A meleg jött a bokámból, fel az agyamig. Most már ott is maradt. Cibálta minden egyes idegszálam. Tépte, húzta. Kabátom leszakadt, bordáim átszakították a bőröm. Arcom ráégett a koponyámra. Éreztem, amint a meleg vér végigfolyik a lábamon. Egy deszka az ágyékomba fúródott. „A kurva életbe! Ez nagyon nem jó! Nem jó! Nem!” Ordítani kellene, de nem lehet, nem szabad, nem illik. „Valami gond van Tamás?” –hallok egy kérdést valahonnan messziről. „Á semmi, csak kicsit meghűltem azt hiszem.” Szétnyílt a föld, démonok másztak fel onnan. Féltem. Egyik a fejembe kapaszkodott, ismeretlen ősi nyelven igéket mormolt folyamatosan. Másik a testemhez simult. Bebújt a bőröm alá, belülről szívta a vérem. Végignyalt rajtam, egy pillanatra ránéztem. „A francba ez még tetszik is! Még! Még!” Újabb csapódás, újabb szilánkok, zaj és forgatag. A szél csak nem akar alább hagyni. Le van szarva! Most ez így jó! Óriási csattanás, földetérés. Meztelen vagyok. A kövek beágyazodtak a medencémbe. A démon fújja azt a kibaszott mantrát! A másik meg mit akar? „Rohadj meg! Mássz már le a testemről!” Kötök egy kötelet egy garázskapuhoz, ez majd megtart jól. Megfeszül a kötél! Felcsúszik a lesoványodott derekamon, megakad a nyakamon, érzem, hogy fojtani kezd. „Nem baj, legalább lecsendesedik a vihar…” A démon megvadul ettől. Felakadnak a szemei, a szél még jobban feszít, egyre csak hörgök. Már ordítja az igéket, egész lényében remeg, kitátja a száját, torka lángol, nyelve a szájamban van, csókolózik velem, a nyála égeti az ajkaim!Rámzuhan a garázskapu, elájulok. Mikor magamhoz tértem meztelenül feküdtem, szorongattam a kötelet, szerettem volna megmozdulni, de nem tudtam. Nagy nehezen lekínlódtam magamról a vaskos ajtót, kúszni kezdtem. „Valami gond van Tamás?” –hallok egy kérdést valahonnan messziről. „Á semmi, csak kicsit meghűltem azt hiszem.” Irtózatos csend lett ezután. Próbáltam lábraállni, de azok minduntalan recsegve összecsuklottak, kerestem a ruháim, a csomagom, a köpönyegem, a kalapom, bármi is legyen az, csak legyen. Megtapogattam a medencém, éreztem, amint azok a kövek csikorogva megmozdulnak, éreztem a súlyuk, éreztem a hideget belülről. Hátam felé tapogattam, egy nagy vaskeretes hátizsák volt rajta. Az is nehéz. Tele könyvekkel. Minden könyv minden lapján kívánságok, kérések, akaratok. Mellettük egy üres rubrika. Pár ki van pipálva, de nagyrészük még mindig üres. Felszólítások könyve. Kérések könyve. Illemtan. Hogyan kell! Hogyan nem szabad! – csak pár cím, ami a szemem elé került. És mély az a táska! Nem is gondoltam volna. Kerestem a két démont, de már csak az igék visszhangoztak csengőn a fülemben. A másik még egy forró kénkövet hagyott bennem. Égetett, de ki lehet bírni. Csak ne lenne ilyen büdös!Sötét lett… Minden fény kialudt, körülnéztem, semmit sem láttam. Volt valahol kézügyben egy hideg tárgy, megnézem. Öngyújtó! „Hűha, ez most jól jön!” Kis szikrákat szórt csak, gáz benne szinte semmi. Spórolva, kattogtatva, szikrázva kerestem az út peremén valamit, amivel egy nagyobb tüzet rakhatok. A sötét miatt hangokat hallotta, az agyam trükköket játszott velem. Képek, arcok ugrottak fel. Egyeseket ismertem, mások csak arra jártak. „Valami gond van Tamás?” –hallok egy kérdést valahonnan messziről. „Á semmi, csak kicsit meghűltem azt hiszem.” Jött pár arc, mosolyogva, édesen, aranyosan. Rám nézett, felemelte a fejem. Kis tündéri szemekkel kilopta belőlem legmélyebb titkaim, szerelmesen vigyorogtam. Majd elfordult meglátott valamit a sötétben, és kis szárnyakon tovaröppent. Kis csillámpor csíkot hagyott maga után. Próbáltam követni. Egy darabig szívtam a port magamba, de végül a sötétben valami vasrács-szerűségbe ütköztem. „Úristen! A gyújtó! Hol van?” Szemembe könnyek szöktek. Bőgtem. Nincs mivel világítsak. Arra gondoltam, hogy most egy szál gyufa is megtenné. 

Hetek, hónapok, évek teltek a sötétben, ekkor volt az, hogy visszagondoltam gyerekkoromra. Mindig is szerettem a meséket. Egyetlen bajom velük az volt, hogy mindig a kis királyfi kapja a kitüntetést, a felekirályságot, mindent. Én mindig azt képzeltem, hogy a sárkánynak járna. Már csak azért is, mert neki kellett őrizni a királylányt a toronyban. Évekig vigyázott rá, óvta minden rossztól, valószínű meg is szerette igazából, hiszen ismerte már minden szokását, nap mind nap figyelte, látta. Mégis mikor megérkezett egy kis szőke herceg fehér lovon, két mozdulat, tőr a szívbe, és már vitte is a hölgyet. Neki meg maradt az üres vártorony. Mosolyogva gondoltam vissza erre, hogy mennyire igaz. Nevettem magamon, hogy mindig a sárkánynak szurkoltam.Két három alkalommal belevertem a fejem, könyököm, lábam abba a fémes valamibe, amit rácsnak gondoltam. Volt időm kitapogatni a közvetlen környezetem, ismertem minden porszemet. Ahogyan ott kacarásztam a meséken és a gyerekkoromon, éreztem valaminek a lélegzését. Felnéztem. Egy sárkány volt ott. Nem rémültem meg. Inkább kíváncsi lettem.Leült mellém, rám nézett, és én kezdtem mondani. Mondtam, amíg csak szusz volt bennem. Mikor az elfogyott elaludtam, és másnap újra kezdtem. Nem szólt egy szót sem, csak figyelt. Néha megrázta magát, pár pikkely ilyenkor a lábam elé hullott. Néha a hátára másztam, kissé felrepített, vagy odébb mentünk. Éreztem, hogy az út elmozdul alattam, de nem láttam. Túl sötét volt, hogy lássak is valamit. Néha kedvességből fújt egy kis tüzet, de csak óvatosan, nehogy megégessen. Volt hogy hónapokra eltűnt, olyankor csak egy szót mondott, hogy: „Várj.” Lassan megtanultam várni. Néha még érkeztek arcok a sötétből, kis csillámos szárnyakon. Hittem nekik. Elhittem mindent. Volt amelyik féltékeny volt a sárkányomra, mindenképp el akarta hitetni velem, hogy ő az. Elhittem. Mindent. Majd elfordította a fejét, észrevett valamit, amit én nem láthattam, és továbbrepült ugyanolyan kis csíkot hagyva maga mögött. Sárkányom ekkor már nagyon régen volt távol. Már elfelejtettem milyen is a bőre tapintása, a lélegzése. Ezért csak mentem a csík után majd megálltam. Irtózatosan húztak a kövek. Párat igaz sikerült kiszednem. A táskát is kivágtam már, pár könyv szétszakadt, csak lapok maradtak belőle. Még így is nehéz volt minden. Retinámra ráégtek az arcok, akárhányszor csak behunytam a szemem visszanéztek rám. Néha a sötétben is képzelődtem, míg újra éreztem a légzést. Tudtam, hogy itt van. Kerestem a kezemmel, majd egy nagy karmokkal teli pikkelyes mancsot találtam. Megnyugodtam. Rám nézett, egész közel jött, láttam a nyugodt szemeit, éreztem, amint óriási orrlyukain fújtatta a meleget. Kezembe adott egy doboz gyufát, az egyik szálat pedig meggyújtotta. Amint a fény pislákolt, siető alakokat láttam meg. Kerítéseket, szögesdrótokat, mögöttük pedig egy dombot. Oda kanyargózott az út. Volt az út szélén egy kis ház. Éreztem, hogy az Otthon. Tudtam, hogy oda kell mennem. Majd kialudt a gyufa. Kerestem a sárkányt, egy újabb szálat gyújtottam meg, de nem találtam sehol. Csak egy otthontalan idős ember pödörte a bajuszát közel hozzám, pár rácson túl. Ő volt az, akibe annak idején belerúgtam. Most hogy jobban megnéztem, emlékeztetett valakire. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ki lehet az, csak azt tudtam teljes bizonyossággal, hogy ismerem. A haja mint az enyém, csak kissé őszes.Köpeny volt rajta,foltos, kopott, de zsebek nélkül, mellényzsebében egy félig elszáradt csokor virág. Kalapja fonott volt, rajta paszomány. Cipője passzolt a lábára, kezében egyetlen könyv, oldalán kis tarisznya, egy pár lap kandikált ki belőle, rajta írás. Fényképeket nézegetett, és üdvözölte az arra járókat. Mindenki köszönt neki, sokan leültek mellé és elbeszélgettek vele. Amint néztem, egyszer csak felém fordította a fejét, és annyit mondott: „Most egyelőre nem lesz rám itt szükség, ne feledd, gyufát magad is képes vagy találni.” Ezzel felállt, és elindult. Amint távolodott még láttam, hogy kissé biceg, mint akinek régi törés forrt be. Beleveszett a kanyargós útba, még láttam amint odaköszön a ház irányába, melyet én is észrevettem.Leégett a gyufaszálam, újat gyújtottam, majd még egyet. Lassan elfogyott az egész doboz. De gyufát én is képes vagyok találni.