Fogadó a kilenc vitéz lajhárhoz.

December. Ha azt mondom neked, hogy áthazudtam egy életet, úgysem hiszed el nekem. Pedig talán ez lenne az egyetlen igaz mondat, amit hangszálaim kipréseltek magukból. Látom arcvonásaid rengését. Az orrod nem tudja elhallgatni meglepődésed. Ne bámulj! Le kellene köpjelek! Miért is ne. Sőt egyenesen pofánváglak. Te meg zokszó nélkül fogod tűrni! Mindegy, inkább mesélek neked. Emlékszel, mikor egyik reggel találkoztunk? Bennem még fortyogott az alkohol bűze. Fogalmam sem volt, hogy a lányt hogy hívják. De nem is érdekelt. Csak kihasználtam úgy is. Röhögtem rajta, hogy milyen kis naív. Kellett neki úgy berúgni. Igaz, bennem is volt pár légkör. Te meg csak szidtál, be nem állt a szád. Emlékszel arra a reggelre? Akkor bírtam az arcod. Még... Igazából azóta sem változott semmi, csak már unlak. A legszarabb az egészben, hogy nem tudok megszabadulni tőled. Akármennyire is szeretnélek végre letudni, elhajtani az életemből, te mindig visszajössz, mint egy rossz arcüreggyulladás. Krónikusan ...

Ordított az az ördögi masina. Nem szerettem soha, ha valaki kitartóan hívott, mikor nem vettem fel a telefont. “Egye fene.” – gondoltam, és felvettem a készüléket. Úgy álltam hozzá, hogy majd jól letolom, bárki legyen is az. Először csend volt, majd recsegve egy távoli női hang szólalt meg. Semmi bemutatkozás, semmi halló. Csak úgy rázendített. Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen sokáig várt ezzel a hívással, és mennyire izgul. Szóval csak a szokásos. Kissé csodálkoztam az egészen, de végül engedtem, hogy hadd fejezze be a mondókáját, majd akkor szólok, hogy ez talán nem az a szám, amit hívni szeretett volna. Ő azonban nem fejezte be, csak mondta, mondta. Az elején nem is figyeltem rá, aztán kis idő múlva megütötte a fülem pár apróság, amitől izgalmas kezdett lenni a beszélgetés. Beszélgetés? Monológ. Olyan tényeket tudott, amit senki más. Olyan titkok birtokában volt, amiket még talán és sem tudtam magamról, vagy ha igen, akkor jó mélyen elástam. Majd csengettek az ajtón. Nem tudtam mit...

Korán van még. Szétnézek a szobában, minden ismerős, minden a helyén. A megfelelő rumlinak is megvan a maga szerepe. Nem szeretem a rendet, olyan unalmas. Így, hogy a ruhák néha egy kupacban migrálnak egyik székről a másikra, jobban érzem magam. Van valami a mániákus tisztaságban, ami taszít, ahogyan az az ember is taszít, aki erre törekszik. Mintha csak folyamatosan arra törekedne, hogy az életében minden a helyén legyen. Jó volna felkiáltani, odaszólni, hogy:  - “Ember… ne fáradj, nem lesz úgy, ahogyan szeretnéd…” Néhanapján leltárba veszem ezt az én kis káoszom. Mióta is vagyok itt? Nyolc talán kilenc éve? Hosszú volt az út, és érzem, hogy még nagyon hosszú lesz. Olyankor szorongás lesz úrrá rajtam. Agyam hirtelen megtelik kérdésekkel, mint mikor egy víztározó átszakad, és a szomszéd falunak esélye sincs. Veszek pár mély levegőt, próbálom megfékezni az áradatot, de nem használ. Kész. A fogaskerekek beindultak, már nincs megállás. Hagyom, hadd pörögje ki magát az egész. Ha...

Hol is kezdjem? Az eleje túl messze van, a kutya sem emlékszik rá. A közepébe belevágni olyan, mint a lecsóba csapni. A végét még nem tudjuk. Mindegy. Ugorjunk egy kicsit azért   vissza az időben, egészen oda, ahol még fiatalemberként róttam a nagybetűs Élet útjait. Igen, szándékos ez a klisé. Mert ugye az… egy klisé. Hogy rójuk az utat! Mikor az ember érettségi környékére keveredik még a csapból is az folyik. A fotók hátára sokatmondó idézeteket írunk híres és kevésbé híres emberek szájából. Kölcsönvesszük a frappáns ötleteket, na, nem azért, mert nekünk nincs sajátunk, hanem mert az úgy hitelesebb, magasztosabb. Ha én mondom, hogy „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”,   akkor a kutya se hederít rá, de ha már két macskaköröm közé kerül, és utána Szilágyi neve, akkor az mennyivel hitelesebb. De nem erről akartam mesélni. Elkalandoztam. Szóval jártam ezeket az utakat, szépen betanult világban, kezemben egy használati utasítás magyar, román, angol, orosz és kínai nyelv...

Nyolcadik felvonás. Gyuri mélyet szívott a cigarettából, kissé elmélázott, látszott arcán, hogy már fáradt. Az emlékek sokasága mintha csak kiült volna homlokára. A ráncok kissé mélyebbek lettek, a kezét már nem tördelte olyan gyakran, szeme csillogott, szemöldökén egy pillanatra megállt a környező vonatok zaja. Igazából kérdezni szerettem volna, de tanácstalan voltam, annyi minden, annyi érzés remegett ott a levegőben, hogy az már szinte ijesztő volt. Összeborzongtam, átfújt a viszonylag vékony kabátomon a szél, mélyeket szippantottam a hideg éjszakából, szülővárosomra emlékeztetett. Kolozsváron eltunyultam, arra gondoltam. Megszoktam a meleget, a kellemes lágy napokat, valami bennem vágyott vissza a csípős csíki hidegbe. Van abban valami érdekes varázs, mikor nem fázol igazán, de a tested nem bír megállni a remegésből. Emlékeztem, amint törődő szülők leheletükkel melegítették gyermekeik kezét, amely megfázott a játszótéren, majd ez után a rövid kis kitérő után rohantak vissza zsibo...

Hetedik felvonás. Első szín. - Szóval ki vagy pasas? – kérdezte a nyomozó. - Klamper Gy… - Kuss, nem magát kérdezte! – ordított hősünkre a böszme segédtiszt az asztal mögül. - Akkor még egyszer onnan hogy: Ki is ez a pasas? – ismétlődött meg a kérdés. - Klamper György, betörésért volt letartóztatva uram. – érkezett a válasz egy kis mitugrálsz csajtól a másik sarokban. Felsorolták azokat a rettenetes bűnöket, amiket állítólag elkövetett. Gyuri elszörnyedve hallgatta, és közben arra gondolt, hogy most szinte teljesen biztos, hogy akasztófa lesz a vége. Ez már a bevezető. Érezte azt a fura meleg érzést, amint elindul a tarkójánál, átsétál a végtagjaiba, megremegteti azokat. Az agya csak egyvalamit tudott neki mondani folyamatosan: „Menekülj, szaladj, véged van!”. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintete Andikával. Segélykérően nézett rá, mintha azt hinné, csak ő az egyetlen, aki megmentheti a biztos haláltól. Andika elkapta a tekintetét. Nem bírt ránézni, a telefonj...