Fogadó a kilenc vitéz lajhárhoz.

Harmadik felvonás. Első szín. Nem tudom mennyire lenne érdekes elmesélni az út elejét, a Hargitán átmenni nem nagy kunszt. Nem kell ahhoz az embernek Hannibálnak lenni, hogy meghódítsa a kanyargós és kátyús utat, ami átvezet a csíki „alpokon”. Elég az hozzá, hogy mire Gyuri Marosvásárhelyre ért beesteledett. Mivel nem volt világjáró típus, sőt semmilyen típus nem volt, már a bekötőúton eltévedt háromszor. Mind a háromszor ugyanannak a benzinkútnak a parkolójában, ahol a kedves öreg hölgy kirakta a trabantjából, mondván, hogy ő csak eddig megy. Igaz, hősünknek feltűnt, az autó jelzése, amely kolozsvári volt, és ugyancsak furcsállotta, hogy egy trabant kerékcsikorgatva képes elindulni, de arra gondolt, hogy biztos sietős útja van,  még el kell készíteni a vacsorát az unokáknak. -           -  Mi lett azután? – nógattam Gyurit, mert mintha elkalandozott volna kicsit, és fél perce csavargatta a cigarettát. -          - ...

Második szín. Kissé csodálkozva néztem végig Gyurin. Míg mesélt, annyi minden végigfutott az arcán, a testén. Néha homloka körül sötét felhők gyülekeztek, néha a legtragikusabb pillanatokat hahotázva mesélte. Úriember volt. Észrevettem, hogy még a fényvisszaverő overal alatt is nyakkendőt visel. Igaz, az a nyakkendő látott már szebb napokat, de egye fene, mégiscsak egy nyakkendőről beszélünk. Akárki emberfia nem hord csak úgy nyakkendőt. És Gyuri nem volt akárki. Géplakatos volt, névjegykártyával. Azért szeretem ezt hangoztatni, mert ő is szerette hangoztatni, így ha neki jó akkor nekem is jó. Nem akarok elkalandozni. Gyuri folytatta meséjét. Húzta maga után a lila strasszköves bőröndöt. Egyszer látta a tévében, hogy a fontos emberek a reptereken ilyen kerekes bőröndökkel utaznak. Igaz, neki nem volt kerék a bőröndjén, de a járdán szétszort kis kavicsok megtették a dolgukat. Ugrált a bőrönd, mint egy tudathasadásos bohóc a „Nemzeti Vágtán”. Az elején zavarta az a közel húsz g...

Második felvonás. Első szín. Gyuri a g éplakatos leült mellém, kért még egy cigit, és kezdett mesélni. -           -  Tudod... Andika. -           -  Tudom... – válaszoltam, és akkor ott erős bűntudatom volt a sok ugratás miatt, de ezt a fájdalmat csak az értheti, aki már volt halálosan szerelmes, mit tudtuk mi azt kölyökként, hogy mi is az a szerelem. -          -   Szóval, én elindultam utána... – itt kicsit elakadt a szava, felállt, és zavarában kopogtatott egy kicsit a peron menti síneken. Csak úgy passzióból. Majd visszaült mellém, és tovább folytatta. Kiderült, hogy tényleg elindult a szerencsétlen. Zsebébe tette mindenét, kölcsönkért a legjobb barátjától, akinek minden vagyona egy alig használt macska, és két konyhaszék volt. Kapott is tőle egy darab konyhaszéket, azaz a vagyon harmadát, és végül hosszú vita után, melyben volt egy csipetnyi verekedés is, végül mégsem vitte a ma...

Gyuri a g éplakatos. Pofonok nyolc felvonásban. Első felvonás. Első szín.       Írtózatos nagy volt a pofon. Gyuri a géplakatos nem is szép, és nem is okos. Sőt nem is erős. Valószínű ezért nem szerette, ha pofozzák. Pedig Gyuri gyakran kapott pofont. Ő jobban szerette, ha rugdossák, azt jobban megszokta már. A pofon valahogy mindig beletaposott mimózalelkébe. Úgy érezte, megalázó. -           -  „Az ember nem is tehet annál ganyébb dolgot, mint hogy pofozkodik...” – mondogatta mindig magának, vagy épp annak, aki mellette állt.       Gyurit még kisiskolás koromban ismertem meg. Sokat röhögtünk rajta. Valójában nem géplakatos volt, de mindenkinek úgy mutatkozott be, még névjegykártyája is volt, hogy: „Klamper György, géplakatos főmérnök”.  Persze soha senki nem kapta meg a névjegykártyát, az csak úgy volt, mint Colombó felesége, vagy a böbös az ágy alatt. Mindenki tudta, hogy létezik, egyesek féltek is tőle,...

Vajon mi lenne, ha nem látnánk színeket? Vajon akkor a szivárvány létezne? Vagy úgy hívnánk egyáltalán? Tudnánk azt hogy nem látunk színeket? Annyi kérdés, és mindenre van és semmire nincs válasz. Vajon mi lenne, ha nem éreznénk szagokat? Akkor a virág csak tárgy lenne? A gőzölgő tea mikor betakarózva szürcsölgeted csak egy ital lenne? A reggeli kávé csak egy lé lenne a reggeli cigi mellé? Vajon tudnánk, hogy a tea mellé a takaró jár, és a kávé mellé a cigi? Vagy mindegy lenne? Vajon mi lenne, ha nem hallanánk meg kedvesünk nevetését? Nem hallanánk a sírását sem. Nem éreznénk, hogy szólni kellene, ha hátat fordítva elrévedne a semmibe. Csak vállai remegését látnánk. Lehet, hogy fázik? Vagy csak eszébe jutott, mikor a liceumban megtréfálták a fizika tanárt, és azon nevet? Hogy összeroskadt most a válla. Reszket a lába is. Talán fáradt? Vajon mi lenne, ha érzékelésünket nem zárnánk ki folyamatosan csak azért, mert megtehetjük? Ha a szivárvány mindig színes lehetne, ha a kávé mindig éb...

Emlékszel, mikor gyerek voltál? Minden nagy volt. Bármerre fordítottad fejed, mindenhol ott volt a varázslat a kastély, az óriás, a Csoda. Emlékszel mikor fiatal voltál? Lelked tele volt a varázslat ízével, a kastély csillogásával, a Csoda gyémántjával. Emlékszel, mikor először vesztettél? Mérgesen szidtad a varázslatot, gyűlölted a kastélyt, ölted, gyilkoltad, lepisáltad a Csodát. Emlékszel mikor összeszedted magad? Imádtad a varázst, kimeszelted a kastélyt, szeretkeztél a Csodával. Most akkor emlékszel már? Arra emlékszel, hányszor vesztettél? Arra akarsz emlékezni? Hányszor fogod még szétbarmolni a varázslatot? Hányszor átkozod el a kastélyt? Hányszor mártod a kést a Csodába? Hányszor? Mikor emlékszel már arra is újra, mikor minden nagy volt, mikor forgattad a fejed?