Cím nélkül.
Ordított az az ördögi masina. Nem szerettem soha, ha valaki kitartóan hívott, mikor nem vettem fel a telefont. “Egye fene.” – gondoltam, és felvettem a készüléket. Úgy álltam hozzá, hogy majd jól letolom, bárki legyen is az. Először csend volt, majd recsegve egy távoli női hang szólalt meg. Semmi bemutatkozás, semmi halló. Csak úgy rázendített. Elmesélte, hogy ő tulajdonképpen sokáig várt ezzel a hívással, és mennyire izgul. Szóval csak a szokásos. Kissé csodálkoztam az egészen, de végül engedtem, hogy hadd fejezze be a mondókáját, majd akkor szólok, hogy ez talán nem az a szám, amit hívni szeretett volna. Ő azonban nem fejezte be, csak mondta, mondta. Az elején nem is figyeltem rá, aztán kis idő múlva megütötte a fülem pár apróság, amitől izgalmas kezdett lenni a beszélgetés. Beszélgetés? Monológ. Olyan tényeket tudott, amit senki más. Olyan titkok birtokában volt, amiket még talán és sem tudtam magamról, vagy ha igen, akkor jó mélyen elástam. Majd csengettek az ajtón. Nem tudtam mit...