Látomások.
Korán van még. Szétnézek a szobában, minden ismerős, minden a helyén. A megfelelő rumlinak is megvan a maga szerepe. Nem szeretem a rendet, olyan unalmas. Így, hogy a ruhák néha egy kupacban migrálnak egyik székről a másikra, jobban érzem magam. Van valami a mániákus tisztaságban, ami taszít, ahogyan az az ember is taszít, aki erre törekszik. Mintha csak folyamatosan arra törekedne, hogy az életében minden a helyén legyen. Jó volna felkiáltani, odaszólni, hogy: - “Ember… ne fáradj, nem lesz úgy, ahogyan szeretnéd…” Néhanapján leltárba veszem ezt az én kis káoszom. Mióta is vagyok itt? Nyolc talán kilenc éve? Hosszú volt az út, és érzem, hogy még nagyon hosszú lesz. Olyankor szorongás lesz úrrá rajtam. Agyam hirtelen megtelik kérdésekkel, mint mikor egy víztározó átszakad, és a szomszéd falunak esélye sincs. Veszek pár mély levegőt, próbálom megfékezni az áradatot, de nem használ. Kész. A fogaskerekek beindultak, már nincs megállás. Hagyom, hadd pörögje ki magát az egész. Ha...