Fogadó a kilenc vitéz lajhárhoz.

Negyedik felvonás. Első szín .  Ki is vagyok én? Gyuri? A géplakatos? Valamikor nagy jövő elé néztem, és íme itt vagyok egy szakadt bőrönddel, macskával a zsebemben. Még ha legalább kövekkel a zsebemben járnám a világot fel és alá.  Gyuriban megállt az idő. Nem tudta mit válaszoljon erre. Az még rendben van, hogy az ember bemutatkozik, de mikor megkérdik, hogy „ki is vagy te?”, arra már nem olyan egyszerű válaszolni.  Zúgtak a vonatok körülöttünk. A hangosbeszélő néha recsegve bejelentette a következő vonat érkezését. Mindig azt szerettem a vonatállomásokban, hogy nem válogattak. Mindegy volt, hogy személyvonat vagy tehervonat érkezik. Nem számított az sem, ha csak egy kis leselejtezett régi mozdony zakatolt el köhögve, motorja sírt, ömlött belőle a dízel-olaj szaga. Mindenki megkapta a megfelelő bejelentést. Ha csak végigvonult a vágányon már megvolt a helye. A legócskább szerelvény is egy pillanatra gyorsvonatnak érezhette magát. Az az egy perc, amíg bemondják ...

Második szín.  - Andika? – kérdezte elámult géplakatosunk kissé hangosabban. A kisasszony csak állt ott táttott szájjal, mint kezdő beduin a homokviharban. Gyula először azt hitte,  a meglepetéstől nem tud szólni szíve választottja. Ez az idilli ábránd azomban szertefoszlott, mint megannyi rózsaszín köd hős-szerelmesek hadjai körül. Hány és hány dicső lovag várta, hogy a megmentett hercegkisasszony miután szóra nyitotta ajkait, elbűvölten suttogja lovagja nevét.  Gyula nem volt lovag. Nem is mentett meg senkit. A hercegkisasszony ebben a mesében pedig épp nem szólni akart. A maradék rágót akarta kiköpni a sarokban lévő kukába. Már három napja célozza, eddig még nem sikerült neki. Most sem. Fuldokolva nyelte le azt. Képzeljük el ugyanis, amint épp a mutatványuk felső ívén vagyunk, és beront a hátsó ajtón egy csapzott férfi, macskával a zsebében, mögötte egy lila, enyhén strasszköves bőrönd és a nevünkön szólít. Azt hiszem nem sokunkban lett volna megfelelő l...