Fogadó a kilenc vitéz lajhárhoz.

Hol is kezdjem? Az eleje túl messze van, a kutya sem emlékszik rá. A közepébe belevágni olyan, mint a lecsóba csapni. A végét még nem tudjuk. Mindegy. Ugorjunk egy kicsit azért   vissza az időben, egészen oda, ahol még fiatalemberként róttam a nagybetűs Élet útjait. Igen, szándékos ez a klisé. Mert ugye az… egy klisé. Hogy rójuk az utat! Mikor az ember érettségi környékére keveredik még a csapból is az folyik. A fotók hátára sokatmondó idézeteket írunk híres és kevésbé híres emberek szájából. Kölcsönvesszük a frappáns ötleteket, na, nem azért, mert nekünk nincs sajátunk, hanem mert az úgy hitelesebb, magasztosabb. Ha én mondom, hogy „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”,   akkor a kutya se hederít rá, de ha már két macskaköröm közé kerül, és utána Szilágyi neve, akkor az mennyivel hitelesebb. De nem erről akartam mesélni. Elkalandoztam. Szóval jártam ezeket az utakat, szépen betanult világban, kezemben egy használati utasítás magyar, román, angol, orosz és kínai nyelv...

Nyolcadik felvonás. Gyuri mélyet szívott a cigarettából, kissé elmélázott, látszott arcán, hogy már fáradt. Az emlékek sokasága mintha csak kiült volna homlokára. A ráncok kissé mélyebbek lettek, a kezét már nem tördelte olyan gyakran, szeme csillogott, szemöldökén egy pillanatra megállt a környező vonatok zaja. Igazából kérdezni szerettem volna, de tanácstalan voltam, annyi minden, annyi érzés remegett ott a levegőben, hogy az már szinte ijesztő volt. Összeborzongtam, átfújt a viszonylag vékony kabátomon a szél, mélyeket szippantottam a hideg éjszakából, szülővárosomra emlékeztetett. Kolozsváron eltunyultam, arra gondoltam. Megszoktam a meleget, a kellemes lágy napokat, valami bennem vágyott vissza a csípős csíki hidegbe. Van abban valami érdekes varázs, mikor nem fázol igazán, de a tested nem bír megállni a remegésből. Emlékeztem, amint törődő szülők leheletükkel melegítették gyermekeik kezét, amely megfázott a játszótéren, majd ez után a rövid kis kitérő után rohantak vissza zsibo...